Szerintem e gyönyörű népdal sora annyiban módosul, hogy én aligha beszélhetek nyolcvanon túl félutamról, de ami nagyon is valóság, hogy a szememből a könny kicsordul. Igen, kicsordul, melynek egy része igazi örömkönny, a má- sik pedig valójában fájdalmas. Fájdalmas azért, mert lassan, lassan itt kell hagyni e gyönyörű, teremtett világot, szeretteim éltető közegét, barátaim nagyszerűségét és még sok mindent, amit más is igen sajnálna – hát még én, aki szeretem az élet minden percét. Ez az élet rendje. – Tudomásul kell venni – ha, bizony megvallva, nehéz is. Ezen töprengeni lehet, de érdemes-e? A borús gondolataim zuhataga mélybe ne sodorjon…, mint a gyors kis patak tükre felett cikázó piciny bogarakat a sodródó víz.