A művészet intézményi elmélete

Kőmüves, Sándor

A művészet intézményi elmélete

dc.contributor.advisor	Angyalosi, Gergely
dc.contributor.author	Kőmüves, Sándor
dc.contributor.department	Humán tudományok doktori iskola	hu
dc.contributor.submitterdep	DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Humán Tudományok Doktori Iskola
dc.date.accessioned	2011-05-20T06:31:09Z
dc.date.available	2011-05-20T06:31:09Z
dc.date.created	2011	hu_HU
dc.date.defended	2011-06-14
dc.description.abstract	Az a tény, hogy George Dickie éppen Morris Weitz-cel polemizálva, és részben Maurice Mandelbaum meglátásait felhasználva lát neki az intézményi elmélet korai változatának a kidolgozásához, jól mutatja, hogy Dickie milyen szerves módon kapcsolódik az analitikus nyelvfilozófiai hagyományhoz. Az intézményi elmélet korai változatának a részletes ismertetésével egyfelől igazolni kívántam ezt a szoros kapcsolódást, másfelől azonban megmutatni azokat a pontokat, a korai elméletnek azokat az építőköveit, amelyek Dickie-nek az angolszász műontológiai vizsgálódásokhoz való eredeti hozzájárulását jelentették. Ez elsősorban a művészet esszenciájának – és általában véve az esszencia – rehabilitációjával (2.2.1.1.), az intézményi jelleg tematizálásával, fő hangsúllyal történő előléptetésével (2.2.1.6.), az értékelés szubjektív szerepének az eliminálásával (vagy talán helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy az eliminálásra való törekvésével – 2.2.1.8.), és a művészet státuszként történő interpretációjával (2.2.1.7.) valósult meg. Szükségesnek ítéltem az intézményi elmélet korai változatának az igen részletes ismertetését, többek között azért, mert megítélésem szerint számos olvasat elnagyoltan, így igen gyakran torz interpretációt eredményezve kezeli már a korai elméletet is. Az intézményi elmélet korai változatának az ismertetését a késő változat immár specifikusabb ismertetése követi. A jelentősebb kortárs kritikák fényében (pl. a definiálhatóság általános kérdését illető filozófiai kritika, Richard Shusterman pragmatista kritikája), a saját megítélésem ezzel azonos álláspontot képvisel, a késői elmélet esetében a szükségszerű és elégséges feltételnek a művészet tárgyterületén történ koncepcionális alkalmazhatósága mutatkozik az intézményi művészetelmélet egyik gyenge pontjának. Az már kimutatásra került, hogy a Dickie által megnevezett szükségszerű és elégséges feltételegyüttes a XX. századi művészetnek csak igen kis szegmensére lehet érvényes, a definíciót taglaló kritkai fejezetrészben (3.1.) annak kimutatása volt a célom, hogy a művészet praxisának tárgyalásakor alapvetően problematikus eszköznek tekintem a szükségszerű és elégséges feltételegyüttessel történő megközelítést. Az elmélet másik gyenge pontjának az artefaktualitás feltételének véleményem szerint alaptalanul önkényes interpretációját tekintem, és igyekeztem kimutatni, hogy ilyen önkényes interpretáció nem állhatja meg a helyét a nyelvhasználatban súlyos következmények nélkül. A meglátásom szerint Dickie éppen a művészet történetiségének semmiképpen sem mellőzhető, lényegi aspektusával történő viaskodása kényszeríti arra, hogy kimerevítse a művészet gyakorlatát az általa intézményinek elkeresztelt koncepcióval, amivel elmélete jogosan került a Shusterman által “becsomagolónak” nevezett modell hatóköre alá. A művészet történetiségének kérdése a ‘70 és a ‘80-as években már többször is tárgyalásra került a nyelvfilozófia extenzió/intenzió fogalmi párosát eszközül véve (3.2.1.1.-3.2.1.4.). Dickie is ismerte ezt a hagyományt, újabb írásai erről tesznek tanúbizonyságot (3.2.1.5.). Annak elemzésére azonban már nem vállalkoztam – ez lehet a munka egyik további lépése -, hogy ez a fogalmi keret vajon mennyiben lehet hatékony a műontológiai kérdések kezelése során. The fact that George Dickie begins developing the early version of the institutional theory in party opposing Morris Weitz and using Maurice Mandelbaum’s insights demonstrates well that Dickie is connected in an organic way to the analytical tradition of the philosophy of language. Presenting the early version of the institutional theory I tried to justify this connection but also tried to demonstrate those points, those elements of the early theory which meant an original contribution to the Anglo-Saxon ontology of art. This has been achieved by the rehabilitation of the essence of art – and essence in general – (2.2.1.1.), by introducing the institutional character, placing the main emphasis on it (2.2.1.6.), by eliminating the subjective factors in the process of evaluation (or, it is more precise to say, by making en effort to make them eliminated) (2.2.1.8.) and by interpreting art as a status (2.2.1.7.) I found necessary to introduce the earlier version of the institutional theory in detail because, I think, many readings give only a broad and sometimes inadequate description of the early theory. The description of the earlier version of the institutional theory is followed by a more specific description of the later theory. In light of the more significant contemporary criticisms (e.g. the philosophical critics on the general question of definability, Richard Shusterman’s pragmatist critics) I agree with these critics. As to the later theory the conceptual applicability of the necessary and sufficient conditions in the field of art seems to be a weak element in the institutional theory. It has already been showed that those necessary and sufficient conditions which were elaborated by Dickie must be limited to only to a small fragment of the twentieth century art. In the chapter which discusses the definition (3.1.) I tried to show that in discussing the praxis of art it is an essentially wrong strategy to approach the question with the necessary and sufficient conditions. The other weak point of the theory is, I think, is the arbitrary interpretation of artifactuality. I try to show that such an arbitrary interpretation cannot be hold without serious consequences. As far as I see Dickie’s opposition to the historicity of art compelled him to make a rigid picture of the praxis of art in his institutional theory, with which his theory is rightly have been placed within the extension of the “wrapper” definitions described by Shusterman. The historicity of art has been discussed many times during the 70s and the 80s along the lines of the opposition pair of extension and intension taken the philosophy language (3.2.1.1.-3.2.1.4.). Dickie was familiar with this tradition, his latest works testify it. However, whether this conceptual framework is an adequate way for dealing with issues of the ontology is art is beyond the scope of my dissertation.	hu_HU
dc.description.corrector	de
dc.format.extent	220	hu_HU
dc.identifier.uri	http://hdl.handle.net/2437/108605
dc.language.iso	hu	hu_HU
dc.subject	a művészet intézményi elmélete	hu_HU
dc.subject	the institutional theory of art	hu_HU
dc.subject	George Dickie
dc.subject	esszencia
dc.subject	genus
dc.subject	differencia specifica
dc.subject	szükségszerű és elégséges
dc.subject	feltételek
dc.subject	artefaktualitás
dc.subject	intézmény
dc.subject	státusz
dc.subject	értékelés
dc.subject	esztétikai tárgy
dc.subject	ssence
dc.subject	necessary and sufficient conditions
dc.subject	artefactuality
dc.subject	institution
dc.subject	status
dc.subject	evaluation
dc.subject	aesthetic object
dc.subject.discipline	Filozófiai tudományok	hu_HU
dc.subject.sciencefield	Bölcsészettudományok	hu_HU
dc.title	A művészet intézményi elmélete	hu_HU
dc.title.translated	The Institutional Theory of Art	hu_HU