Pszichés tünetképződéssel szembeni protektív tényezők vizsgálata lakásotthonban élő serdülők körében

Abstract

A gyermekvédelemben élő serdülők jelentős része hordozza a halmozott ártalmas gyermekkori élmények és a komplex traumatizáció terhét, ami gyakran mentális és viselkedési tünetekben, - pl. érzelmi instabilitásban vagy kortárskapcsolati zavarokban -, ölt testet. Ugyanakkor a tudományos adatok igazolják, hogy a súlyos veszélyeztetettség ellenére is létezik út a pozitívabb életút és fejlődés felé, s ezt a sikeres adaptációs készséget nevezzük rezilienciának. Ennek kialakulásában olyan meghatározó védőfaktorok játszanak szerepet, mint az empátia, a belső kontroll és az együttműködési készség, a társas támogatottság, mint a proszocialitás alapvető kísérőjelenségei. Feltételeztük, hogy a proszociális magatartás és a társas beágyazottság pozitív irányba mozdítja el a reziliencia mértékét. Ekképpen kutatásunk célja a lakásotthonban élő serdülők rezilienciáját és mentális egészségét meghatározó tényezők feltérképezése volt, különös tekintettel az észlelt társas támaszra, proszocialitásra és a gondozási életútra, kiegészítve a nevelői beszámolók és a gyermeki önbevallás együttjárásaának feltérképezésével. Kutatásunkban az elhelyezési stabilitás és a gyermekvédelmi szakellátásba kerülés idejének szerepét is elemeztük, miután úgy véltük, hogy a gyakori áthelyezések gátolják az adaptációt, míg a bántalmazó közegből való korai kiemelés protektív hatású lehet a gyermek hosszú távú fejlődési kimenetelére nézve. A keresztmetszeti vizsgálatban 240, kelet-magyarországi lakásotthonban élő 12 és 17 év közötti serdülő (átlag életkor: 14,9; SD: 1,58 év) és nevelőik vettek részt. Az adatgyűjtés önkitöltős kérdőívekkel (CYRM-28, SDQ, HBSC) és strukturált gondozói interjúkkal valósult meg. A konkrét mintaelemszám kérdőívenként és alskálánként azonban eltérő, az elemzések az érvényes válaszokon alapultak. Az aktuális mintaelemszámok tételesen feltüntetésre kerültek az eredmények bemutatásakor. Eredményeink szerint a minta többsége (68%) közepesen reziliens, míg a magas reziliencia csupán a kitöltő gyermekek 7%-ára jellemző. Igazolódott, hogy a reziliencia szignifikánsan és mérsékelten összefügg a pszichés tünetképződéssel (rho = -0,337; p < 0,001), ezen belül leginkább a kortárskapcsolati problémák (rho = -0,368) és a hiperaktivitás (rho = -0,327) csökkenésével, valamint a proszocialitás mértékével (rho = 0,425; p < 0,001). A reziliencia legfőbb tartópillérének a szubjektíven megélt lakásotthoni támasz (rho = 0,377; p < 0,001) bizonyult. Az intézményi életút elemzése rávilágított, hogy a stabilitás milyen fontos tényező: a gondozási hely váltások száma szignifikánsan csökkenti a rezilienciát (rho = -0,255; p < 0,001) és növeli a tüneti terheltséget (rho=0,165; p=0,021). Az észlelt családi támasz mérsékelten összefügg a későbbi gondozásba kerülési életkorral (rho = 0,247; p < 0,001) és negatívan a rendszerben eltöltött évek számával (rho = -0,299; p < 0,001). A legalább egy bizalmas kapcsolat megléte (különösen a nevelővel) szignifikánsan magasabb rezilienciaszinttel járhat együtt (U=1403; p=0,010). A nevelői észlelés terén megmutatkozhat „vakfolt”: a gondozók optimistábban ítélték meg a gyermekek kapcsolatait és beilleszkedését, mint a fiatalok maguk, és észleleteik nem, vagy csak gyengén korreláltak a serdülők tényleges társas beágyazottságával és rezilienciaszintjével. Következtetésként megállapítható, hogy a reziliencia-támogató intervencióknak a proszocialitás fejlesztése mellett a belső biztonságérzet megerősítésére és a környezeti stabilitás biztosítására kell építeniük. A hatékony trauma-informált gondozás alapfeltétele a pszichoedukáció mind nevelők, mind szülők és gyermekek felé is és a nevelők mentálhigiénés támogatása.