Marga Minco életműve csupa kisregényből, hosszabb és rövidebb novellából áll. Leghosszabb regényét is el lehet olvasni egy-két óra alatt. Nyelvezete látszólag egyszerű, keresetlen, hétköznapi, már-már szikár. Egyetlen témáról ír: hogyan élte át a holokausztot az, akit nem vittek gyűjtő-, illetve koncentrációs táborba, akit nem lőttek agyon az utcán, aki nem pusztult a Gestapo kínzókamráiban. Más szóval: mit jelentett idegen személyazonossággal elrejtőzni a külvilág elől, és túlélni, ami lényegében túlélhetetlen. A témaválasztás önéletrajzi hátterű. Műveiben azonban az irodalom esztétikai eszközeivel transzformálja önmagát és történetét. Írói módszere a felszín ábrázolása. A felszín ugyanis minden esetben magában hordja a mélységet, amely éppen kimondatlanságával hat igazán. A hétköznap apró, megszokott tárgyai, egy-egy bútor- vagy ruhadarab, berendezési tárgy, kép, ékszer vagy utca, csak amit egy ember tekintete egyszerre be tud fogni, az jelenik meg. De ezek az apró dolgok valami felmérhetetlenül és kimondhatatlanul nagyra utalnak. Ugyanez jelenik meg magában a mincói nyelvhasználatban is: a díszítetlen, egyszerű, rövid tőmondatok közvetetten ábrázolnak egy semmilyen nyelven nem kimondható élmény.