"Csak azt csodálom, hogy még nem őrültünk meg valamennyien. Harminchetedik hónapja minden gondolatunk, vágyunk a szabadulás, nem áll másból az életünk, mint reménykedés-csalódásból. Az utóbbi hónapok eseményei különösen felcsigázták várakozásunkat; türelmetlenek vagyunk, mert úgy érezzük, ha most rövidesen nem történik valami, talán örökre lemondhatunk az emberhez méltó szabad életről." - jegyzi be megviselt, megfakult - mert rejtegetett - gulágnaplójába a reménytelenség poklában is töretlen Isten-hittel 1953. június 29-én Beke Ferencné, aki családjával, betegeskedő férjével és édesanyjával együtt több száz ártatlanul meghurcolt és megalázott becsületes magyar embernek állít emléket.