Onetti egyszer azt találta mondani írói hitvallásáról, hogy. Én csupán az emberi kalandot akarom megírni, ami elég különösen hangzik, ha a mitikus szálakat szövő, nagyon is fikciós regényeire gondolunk, elbeszéléseire ellenben kifejezetten illik. Sokrétű, gazdag kisprózájában ugyanis épp az a közös, hogy a szerző az élet egy-egy apró viszontagságát vagy különös történését ragadja meg, és abban mutatja fel a lét elviselhetetlen nehézségét.Persze a történetek csak látszólag egyszerűek, mert a felszín alatt Onetti hatásosan működteti a modern prózatechnika sokféle fogását. Szinte eszköztelenül indítja az elbeszéléseit, de aztán hihetetlenül hatékonyan teremt a semmiből sokágú jelképeket és főképp sajátos hangulatot: Onettinek elég egy-egy mozdulat, pillantás, fintor, s máris rabjai vagyunk összetéveszthetetlenül egyéni világának.Hősei álmodozó, küszködő figurák egy szerelemre váró, rejtélyes orvos morfiumrecepteket ír fel, egy éhező tizenéves lány félszegen árulja a testét, egy idősödő bevándorló az óhaza után sóvárog. Tudják, érzik, hogy kudarcra vannak ítélve, mégsem tiltakoznak, valamiképpen mindig elfogadják a világ rendjét és ismételten vesztenek. Csakhogy mire bekövetkezik a szemünk előtt az újabb vereség, belénk égetnek egy-egy mély, emberi gesztust, érzést vagy markáns véleményt. Úgy, ahogy a címadó, emblematikus novellában is látjuk, ahol egy kivénhedt színész mereng az emlékein egy sivár menhelyen (kezében a Hamlet, de még nem olvasta), s egy különös rendezés felidézésével álom és valóság szövevényes viszonyát járja körül felejthetetlenül.Juan Carlos Onetti (1909-1994) Montevideóban született, hosszú éveken át Buenos Airesben élt, Madridban, emigrációban halt meg. Volt újságíró, könyvtáros szerkesztő, a többi közt a legendás Marcha című uruguayi folyóirat alapítója. Jelentős díjakat kapott, a legfontosabbat a spanyol Nobelt, a Cervantes-díjat 1980-ban vehette át. Hatalmas életműve többkötetnyi novellát, kisregényt és hat nagyregényt tartalmaz.