Európa a nemzetállam és a modern nacionalizmus szülőhelye volt a 18. század végén, és úgy tűnt, hogy a 20. század végén temetőjük is lesz. Ám a századvégi Európa, ahelyett, hogy túllépett volna a nemzetállamon, visszatért hozzá, aminek leglátványosabb bizonyítéka a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása és nemzeti alapon meghatározott utódállamaik létrejötte. A politikai tér nemzeti határvonalak mentén való nagyarányú átszerveződése a nacionalizmus eltérő, dinamikusan összekapcsolódó és egyes esetekben robbanásveszélyes formáit hívta életre: a nemzeti kisebbségek autonómiára törekvő nacionalizmusait, az otthonukat adó új államok „nemzetiesítő” nacionalizmusait, valamint azoknak a „külső nemzeti hazáknak” a határokon átnyúló nacionalizmusait, amelyekhez a közös etnicitás – nem pedig az állampolgárság – alapján tartoznak. Pierre Bourdieu munkásságára és az „új institucionalista” szociológiára támaszkodva Rogers Brubaker összehasonlítja korunk és a két világháború közti időszak nacionalizmusait, és elméleti szempontból árnyalt, történelmi vonatkozásokban gazdag képet nyújt az „Új Európa” egyik legfontosabb problémájáról.