Azon kapjuk magunkat, hogy miután szépen besétáltunk Vörös István hívogató írói terébe, nagyon is szokásosan csordogáló előadásmódjának keretei között rendre furábbnál furább dolgoknak vagyunk a tanúi: műanyagbontó gaz tenyészik az utak mentén, a hóember éppolyan könyvfaló, mint építője, s elég fölnyúlni az égbe, hogy lehúzzunk egyet az arra repülő madarakből. Folytatható lenne a meseszerű különlegességek sora, melyek ezúttal nem valamely keresett tanulság felé mutatnak, hanem önmagukba záródnak, így kavarják föl szemléletünket.