A történelem során láttuk, hogy kényszervallatások, tortúrák árán szereztek be egy-egy vallomást, annak érdekében, hogy a terhelt méltónak tartott büntetése kiszabására sor kerüljön. Ennek oka a „Confessio est regina probationum” – a vallomás a bizonyítékok királynője – elv volt, amely a hatályos büntetőeljárási törvényben megfogalmazott, a bizonyítási eszközök és bizonyítékok egyenrangúsága okán már kisebb jelentőséggel bír ugyan, azonban jelentősége elvitathatatlan. Gondoljunk csak a bíróság elé állítás jogintézményére , vagy a bűnösség beismerése esetén irányadó eljárási szabályokra -, hiszen a büntetőeljárás alá vont személy beismerő vallomása megkönnyítette és megkönnyíti az eljáró hatóság munkáját, és lerövidítheti a bizonyítási eljárást, noha a terhelt beismerő vallomása esetére főszabály szerint be kell szerezni az egyéb bizonyítékokat is. Hiszen a bíró dolga - nagyon leegyszerűsítve - hogy megállapítja a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényeket, azokat összeveti az irányadó jogszabályokkal, amelynek eredményeként megállapítja a jogkövetkezményeket. Természetesen a bírói tevékenységgel kapcsolatos legalapvetőbb társadalmi elvárás az, hogy a döntését a valósággal megegyező tényekre alapítsa, a jogi normát helyesen határozza meg és természetesen azt helyesen alkalmazza. Ehhez azonban a bírónak el kell jutnia az ítéleti bizonyosság szintjére, melyhez többek között az is kell, hogy a bíró megismerje azokat a külvilágban végbement eseményeket és történéseket, amelyek magukba foglalják a releváns tények megvalósulását, amelyek jogkövetkezmény kiváltására alkalmasak, és amelyek a bíróság eljárása során bizonyítást nyertek. A belső bírói meggyőződés szorosan kapcsolódik a bizonyítási eljárás lefolytatásához, így kiinduló pontja a bizonyítékok egybevetése, amely magába foglalja a fentiek szerint a bizonyítékok egyenként és összességében történő értékelését, és magába foglalja azok egymáshoz való viszonyának, összefüggéseinek, koherenciájának a vizsgálatát, valamint az eljárás egészének a mérlegelését, mely ahhoz kell, hogy eljussunk az ítéleti bizonyosságig, aminek egyik pillére a jelenleg hatályos Be. szabályai szerint a valósághű tényállás. Ügyvédként a mai napig részt veszek olyan bírósági tárgyalásokon, ahol a terheltek a bíróság előtt már tagadó nyilatkozatot tesznek, miközben a nyomozás során beismerték a cselekmény elkövetését. Az eltérés feloldásának miértjére általánosságban a nyomozó hatóság által tanúsított magatartásra történik hivatkozás, a bírói ismételt, a hamis vádra történő kioktatást követően rendszerint mélységes hallgatás következik, ezzel elodázva a nyilatkozatok közötti ellentmondást, amely nyilvánvalóan ahhoz vezethet, hogy az ellentmondásosan megtett nyilatkozatok közül a bíróság a tárgyalás anyagává teheti a nyomozás során megtett vallomást, és amelyet a fentebb jelzett bírói tevékenység eredményeként igaznak fogadhat el, ami akár a marasztaló ítélet alapjául is szolgálhat. Vannak olyan esetek, amelyeknél láthatóan nincs alapja a nyomozó hatóság által kifejtett esetleges nyomásgyakorlásra történő hivatkozásnak, azonban olyan helyzetek is előfordulnak, amikor a vallomások mögött érezhetően valami más húzódik, mint a terhelt önkéntes, befolyásmentes vallomása. Kérdésként merül fel ebben a helyzetben az, hogy egyáltalán fény derül-e arra, hogy történt olyan cselekvés, amely a terheltet vallomástételre bírta, illetve felmerül-e, hogy ez a cselekvés a jogellenesség talaján állt-e, amelynek eredménye a jogellenesen megszerzett bizonyíték. Jelen dolgozat a felmerült összes kérdés megválaszolására nem törekszik, ennek egy aspektusát hivatott megvizsgálni, nevezetesen azt, hogy a letartóztatás szolgálhat-e a vallomás befolyásolására, amely kérdés megválaszolásához a történeti kitekintés után a letartóztatás hatályos előírásainak górcső alá vételét követően, az apokrif letartóztatási okok felidézése után jutunk el a válaszig, és az ennek visszaszorítása érdekét szolgáló esetleges de lege ferenda, jogszabály módosítási javaslattal zárul.