Parti Nagy Lajos a kortárs magyar irodalom egyik legnagyobb nyelvművésze, az ún. posztmodern magyar irodalom egyik legnagyobb hatású alakja. Németh Zoltán monográfiája azonban nemcsak Parti Nagy eddigi műveinek posztmodern vonásaira hívja fel a figyelmet, hanem tágabb recepció- és hatástörténeti kontextusba is ágyazza azt. Ebben segítségére van az a tény is, hogy Parti Nagy munkásságát mindig is kivételezett figyelemben részesítette a recepció. Németh Zoltán tapasztalt monográfiaírónak mondható (hiszen Talamon Alfonzról már írt monográfiát, és legutóbb a kortárs fiatal magyar irodalmat dolgozta fel szinte monografikus formában, lásd: A széttartás alakzatai), viszont Parti Nagy-monográfiájában viszonylag nem konvencionális eljárást választott. Megkettőzte szövegét, és így egymás mellett futnak a irodalomtörténeti belátásokat mozgósító monografikus szövegrészek, valamint a mélyebb, alaposabb szövegértelmezést biztosító tanulmányok, így mintegy felnyitotta a monografikus szöveg zárt struktúráját.„A Parti Nagy-szövegek (...) olyan labirintussá álltak össze, amelyeknek határai egyrészt az olvasói aktivitástól függnek, másrészt lezárhatatlannak bizonyulnak, hiszen a magyar irodalmi hagyomány egyes szövegei is beleíródnak, azokat is olvassák. Ennek az intertextuális labirintusként működő szöveguniverzumnak éppúgy része lehet a magyar irodalom legrégebbi szövegemléke, mint mondjuk Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Ady és Kosztolányi egy-egy szövege, verssora.“