A kassai Gál Sándor kritikusai a költő korábbi verseiben kirajzolódó lírai ént egyöntetűen vallomásossága felől látták megközelíthetőnek. S valóban: a tudás és bizalom válogatásunk nagyobbik részének beszélőjét is alkalmassá teszi egy olyan narrátor szerepére, amely krónikási hűséggel képes vallani, beszámolni a maga és a nemzedéke történetéről s tágabb közössége történelméről is. Ezzel a versbeszéddel szemben haladnak viszont a Gál Sándornál jóformán önálló műfajjá lényegülő, a kétkedés, a magány és a reménytelenség hangján szóló, az én megosztottságát, esendőségét olykor már a mondat grammatikai szintjén is érvényre juttató újabb (de általában a költő minden pályaszakaszában jelen levő) elmúlás-versek.