„Mivelhogy ez fő végháznak Capitansagának tisztire be helyeztettem...” A szatmári főkapitányság Dóczy András főkapitány tevékenysége alatt (1607–1619)

Abstract

Fő célkitűzésem a szatmári vár, mint a szatmári kapitányság központja, történetének bemutatása, nagylúcsei Dóczy András pályafutásának 1607 és 1619 közötti szakaszának rekonstruálása a kassai királyi biztosi, a szatmári, illetve a felső-magyarországi főkapitányi megbízatásához kapcsolódó források alapján. A dolgozat célja az is, hogy a téma kidolgozásakor felmerülő kérdésekre válaszokat találjunk. Miért volt kiemelkedően fontos a szatmári vár birtoklása? Milyen feltételeket támasztott az uralkodó a szatmári főkapitányi cím várományosával szemben? Miért éppen Dóczy Andrásra esett a választása? Milyen törekvései voltak a bécsi udvarnak a török kiűzésére és az ország egyesítésére? Megvoltak-e a feltételek annak véghezvitelére? A 16–17. század határvédelmének legfőbb rendszere a várak és erősségek láncolata volt. A mindenkori szatmári, vagy tiszántúli főkapitány nem kizárólag a szatmári vár és közvetlen környezetének védelmét látta el, hanem az ahhoz kapcsolódó szomszédos erősségekre is gondot viselt. Szatmár vára elsősorban a Magyar Királyságtól elszakadt Erdély felől védte a megmaradt országrészt, ezért tartjuk fontosnak a tárgyalt korszakban az Erdélyi Fejedelemséggel ápolt viszonyának részletesebb bemutatását. Dóczy András királyi biztosi megbizatásának és szatmári főkapitányságának ideje alatt három fejedelem is megfordult Erdély élén: Rákóczi Zsigmond egy, Báthory Gábor öt, majd Bethlen Gábor hat évig volt fejedelem Dóczy András hivatali idejének végéig. Válaszokat kerestünk többek között arra, hogy milyen kapcsolatban állt maga a főkapitány az erdélyi fejedelmekkel? A kassai felső-magyarországi főkapitányság alá tartozó szatmári főkapitányság főbb erősségei voltak még többek között Tokaj, Kálló, Ecsed is. Felvetődik tehát a kérdés, hogyan működtek együtt a várláncolat különböző erősségei? Hogyan működött az alárendelt várak kapitányai és a főkapitány közötti kapcsolattartás? Mennyire terjedt ki a főkapitányi hatáskör az alárendelt erősségekre? Volt-e kötelező szolgálati út, illetve betartották-e azt a kapitányok? A dolgozat, témájából adódóan, nem kerülheti el, sőt az megköveteli, hogy a hajdúság szerepével alaposabban foglalkozzon ezekben az években. A hajdúk társadalmi meggyökerezése éppen ebben az időszakban kezdett kibontakozni és Dóczy András, mint magas rangú katona nap, mint nap találkozott ennek problémáival. Éppen ezért is tartottam fontosnak, hogy a hajdúkérdést egy katolikus főúr, katonatiszt szemszögéből is megvizsgáljam. A dolgozat írásakor válaszokat kerestünk arra nézve is, hogy milyen politikai folyamatok következménye volt a szabadhajdúk katonai szerepének nélkülözhetetlensége. Hogyan alkalmazkodtak a társadalmi elvárásokhoz, mennyire befolyásolta a hajdúság, mint katonai tényező az eseményeket? / My primary objective is to present the history of Szatmár Castle as the center of the Szatmár Captaincy, and to reconstruct the period of András Dóczy of Nagylúcse’s career between 1607 and 1619 based on sources related to his appointments as royal commissioner in Kassa, captain-general of Szatmár, and captain-general of Upper Hungary. Another aim of this thesis is to find answers to questions that arise in the course of exploring the topic. Why was the possession of the Szatmár castle of such paramount importance? What conditions did the monarch impose on the candidate for the title of Captain-General of Szatmár? Why did the choice fall specifically on András Dóczy? What were the aspirations of the Viennese court regarding the expulsion of the Turks and the unification of the country? Were the conditions in place to carry this out? The primary system of border defense in the 16th and 17th centuries was a chain of castles and fortresses. The captain-general of Szatmár or Trans-Tisza at the time was responsible not only for the defense of Szatmár Castle and its immediate surroundings, but also for the neighboring fortresses connected to it. Szatmár Castle primarily defended the remaining part of the country from Transylvania, which had seceded from the Kingdom of Hungary; for this reason, we consider it important to provide a more detailed account of its relationship with the Principality of Transylvania during the period in question. During the tenure of Royal Commissioner András Dóczy and his governorship of Szatmár, three princes ruled Transylvania: Zsigmond Rákóczi for one year, Gábor Báthory for five, and Gábor Bethlen for six years, until the end of András Dóczy’s term. We sought answers, among other things, to the question of what kind of relationship the captain-general himself had with the Transylvanian princes? The main strongholds of the Szatmár captaincy, which fell under the Upper Hungarian captaincy of Kassa, also included Tokaj, Kálló, and Ecsed, among others. This raises the question: how did the various strongholds in the chain of castles cooperate? How did communication function between the captains of the subordinate castles and the captain-general? To what extent did the captain-general’s authority extend to the subordinate strongholds? Was there a mandatory service route, and did the captains adhere to it? Given its subject matter, this thesis cannot avoid—indeed, it requires—a more thorough examination of the role of the hajdúság during these years. The social roots of the hajdús began to take shape precisely during this period, and András Dóczy, as a high-ranking military officer, encountered the problems associated with this on a daily basis. This is precisely why I considered it important to examine the hajdú issue from the perspective of a Catholic nobleman and military officer as well. In writing this paper, we also sought answers to the following questions: What political processes led to the indispensable military role of the free hajduks, how did they adapt to social expectations? To what extent did the hajduks, as a military force, influence events?