A munkajog egyik színes, és a gyakorlatban legtöbbször előforduló kérdésköre a munkaviszony megszüntetésének a jogszerűsége vagy jogellenessége. A felek akaratából vagy a jogszabály erejénél fogva történő megszűnés vagy megszüntetés különösebb problémát nem vet fel, azonban az egyoldalú megszüntetés már sokkal inkább. A munkaviszony szerződéses jellegéből következik, hogy az akár egyoldalú nyilatkozattal is megszüntethető, azonban annak jogellenessége a szerződések általános szabályaihoz képest teljesen másképpen alakul. A munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén a sérelmet szenvedett fél kérheti a továbbfoglalkoztatást, vagy legfeljebb 12 havi átlagkeresetnek megfelelő kártérítés fizetését. Éppen ezért már a rendszerváltást követően is, az egyoldalú megszüntetésnek széles körű irodalma és gyakorlata alakult ki. Szakdolgozati témaválasztásom mindezekből adódóan a munkáltatói felmondásra, és az azzal szemben támasztott követelményekre fókuszál. Érdekesnek találtam, hogy a munkajog önálló jogterületté válása előtt is releváns kérdés volt a szerződés felmondása, azonban még az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat is csak általános követelményeket támasztott. A kérdés a második világháborút követően vált aktuálissá, azonban látni kell, hogy a munkajogi szabályozás klaudikálóan kógens rendelkezései ellenére a felmondás mind a két fél oldalán ugyanolyan következményekkel jár. A terjedelmi korlátokra tekintettel, én elsősorban a munkáltatói felmondást vizsgáltam, ugyanis úgy gondolom, hogy a gazdasági következményeket szem előtt tartva, sokkal hátrányosabban a munkaviszony jogellenes megszüntetése a munkavállalóra nézve. Ráadásul a nyilvánosan hozzáférhető bírósági határozatokból is kitűnik, hogy számszerűen a munkaügyi perek döntő többsége a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetéséről, illetve az ebből fakadó kártérítési kötelezettségről szól.