„A dohányfüst fél tizenegy után kezd konkrét alakot ölteni, az utcai sarokban, a szomszéd asztalnál, ahol legkevésbé jár a levegő, először jellegzetes fejtartás, asztalra könyöklő alak jelenik meg sötéten, utóbb kiderül, sötét szalonkabátot visel; a vakító fehér ingmellen sötét csokornyakkendő. Egyre fehérebben vakít az arca is, az a jól ismert arc, mely legtöbbet szerepel középiskolai irodalomkönyvekben és lexikonokban, az a fiatalkori kép, ahol vidám még és sötét haja elöl a homlokába göndörödik, és mintha nem is ’valamin’, hanem magán az ’életen’ nevetne. A nagy ember most is derűs, bár kicsit áttetsző.”