The study examines the historical development of the beneficium novorum in the 19 th and 20 th century. This legal institution means the right of the parties to make such submissions that had not been made in first instance proceedings. Act I of 1911 (the first Hungarian code of civil procedure) made it possible without any boundaries based on the appellatio of Roman law. Act 1930 of XXXIV, however, restricted the freedom of submission in time with the enforcement of the principle of contingent cumulation. The study has a practical approach since it examines the question through archive sources and high court decisions. It argues that the application of the principle of contingent cumulation in the appeal proceedings was a successful legislative move which led to their shortening.

A tanulmány a beneficium novorum jogintézményének történeti fejlődését vizsgálja a 19-20. században. E jogintézmény a peres felek azon jogát jelenti, hogy a másodfokú eljárásban olyan előadást is megtehetnek, amelyet az elsőfokú eljárásban még nem tettek meg. Az 1911. évi I. törvénycikk (az első magyar polgári perrendtartás) erre a római jogi appellatiót alapul véve még korlátlanul lehetőséget adott, az 1930. évi XXXIV. törvénycikk azonban időben korlátozta az előterjesztési lehetőséget az eshetőségi elv érvényre juttatásával. A tanulmány gyakorlati megközelítést alkalmaz, levéltári forrásokon és a felsőbírósági joggyakorlaton keresztül vizsgálja a kérdést. Igazolja, hogy az eshetőségi elv fellebbezési eljárásban való alkalmazása sikeres jogalkotói lépés volt, amely azok rövidülését vonta maga után.