A legújabb kori erdélyi memoárirodalomban külön fejezetet alkotnak azok a visszaemlékezések, amelyekben a nemrég magunk mögött hagyott huszadik század egy kiemelkedő pillanata, az 1956-os magyar forradalom ésa rá következő romániai megtorlások idéződnek, fel. Az emlékezők, a hiteles tanúk sorába tartozik Gazda Ferenc, a kolozsvári Magyar Nyelvtudományi Intézet kutatója, a Bolyai Tudományegyetem tanársagéde (majd szabadulása után egy kisipari termelőszövetkezet kistisztviselője), akinek egyik "bűne" az volt, hogy szűk baráti körben gondolkodni mert nemzete, népe sorsáról, jövőjéről, s elmulasztotta feljelenteni barátait, akik a közös gondolatokat papírra is vetették.A tíz - majd egy második perben még tizenöt - évből, amelyet kirótt reá a hadbíróság, hetet töltött embertelen körülmények, lelki és fizikai megaláztatások között. A kolozsvári szekuritate, Szamosújvár, Pitesti, a bukaresti Malmaison, Jilava, Dés, majd újra Szamosújvár ennek a szenvedéstörténetnek a stációi, amelyekről ez a halk, befelé élő ember vall, visszafogottan, éppen ezért megrázó hitelességgel.