Az emberekkel folytatott segítő munka jellegéből adódóan, a szociális munka velejárója, hogy a szakemberek nagyfokú érzelmi megterhelésnek vannak kitéve, melynek hatására hosszabb idő elteltével az empátiás kapacitásuk kimerülhet. Napi szinten maximális jelenléttel és figyelemmel kell elvégezniük feladataikat annak érdekében, hogy a segítségre szorulóknak képesek legyenek megfelelő módon,- és mértékben támogatást nyújtani, hogy a helyzetük valamelyest pozitív irányba változzon, ennek ellenére nagyon csekély mértékű az az elismerés, amiben részesülnek. Így, egy idő után valóban érezheti az ember azt, hogy kevésbé van értelme annak, amit csinál, hogy kimerült, nem érez már empátiát kliensei irányába, vagy nincs ereje ahhoz, hogy személyes társas kapcsolatait ápolja az őt ért megterhelések mellett. Ezek mind a kiégés – fizikai, pszichés és emocionális kimerülés – jelei, ami a humán foglalkozású szakemberek számára veszélyforrást jelenthet, és amivel szemben szükséges megelőző lépéseket tenni annak érdekében, hogy ne okozzon károsodást sem a szakemberekben, sem pedig azokban, akikkel közvetlen módon kapcsolatban állnak. Dolgozatomban említést teszek a kiégés lehetséges okairól, arról, hogy milyen tüneteket, hatásokat válthat ki az egyes személyek esetében. Végigvezetem a kiégés folyamatát, szemléltetek lehetséges kezelési módokat és hangsúlyt helyezek a megelőzés lehetőségeire is. Saját felmérésemen keresztül pedig betekintést nyújtok abba, hogy a gyakorlatban a szociális területen dolgozó szakemberek hogyan élik meg, és miként tesznek a kiégés megelőzése érdekében egyéni szinten, valamint bővebben kitérek a kiégés prevenciójának szervezeti szintű megközelítésére.