A terhelt vallomása a büntetőeljárásban

Abstract

A szakdolgozat a terhelti vallomás büntetőeljárási szerepét vizsgálja, különös tekintettel a beismerő vallomás „bizonyítékok királynője” szerepéből való elmozdulására a modern jogrendszerben. A kutatás elemzi a 2017. évi XC. törvény (Be.) által biztosított garanciákat, mint a hallgatáshoz való jogot és az önvádra kötelezés tilalmát, amelyek a tisztességes eljárás alapköveit jelentik. A dolgozat rámutat, hogy bár a beismerés jelentős enyhítő körülmény, és az új típusú eljárásokban (például az előkészítő ülésen) központi szerepet kap, önmagában már nem lehet perdöntő; a hatóságok számára továbbra is kötelező a többi bizonyíték beszerzése. A dolgozat kriminálpszichológiai szempontból is vizsgálja a témát, hangsúlyozva, hogy a hatósági nyomásgyakorlás vagy a terhelt kiszolgáltatottsága fokozza a hamis beismerő vallomások kockázatát. A kutatás során a dogmatikai elemzés mellett a hazai bírói gyakorlat és a nemzetközi tapasztalatok feldolgozására is sor került. A dolgozat igazolja a felállított hipotézist, mely szerint a kényszermentes és ellenőrzött vallomástétel elengedhetetlen az igazságszolgáltatásba vetett bizalom fenntartásához. Az elemzés kitér a hamis vallomások típusrendszerére, rávilágítva a védői jelenlét és a technikai rögzítés (hang- és videófelvétel) preventív jelentőségére. Összegzésként a dolgozat megállapítja, hogy a magyar szabályozás alapvetően megfelel a nemzetközi elvárásoknak, de a jogalkalmazás során a garanciák folyamatos és szigorú érvényesítése szükséges a téves ítéletek elkerülése érdekében.