A terhelt személyi bizonyítékai a büntetőperben

Abstract

Szakdolgozatom a terhelt személyi bizonyítékainak rendszerét és eljárásjogi státuszát vizsgálja a 2017. évi XC. büntetőeljárási törvény keretei között. A kutatás központi kérdése, hogy a modern büntetőperben miként érvényesül a terhelt vallomástételi joga, és hol húzódnak a vallomásszerzés alkotmányos korlátai. A dolgozat bemutatja a terhelt kettős eljárásjogi státuszát: egyrészt, mint az eljárás aktív alanyát másrészt, mint lehetséges bizonyítási forrást. Részletes elemzésre kerül a hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalma, mint alapvető eljárási garanciák, különös tekintettel a „Miranda-figyelmeztetés” jelentőségére. A dolgozat külön fejezetben foglalkozik a vallomásszerzés korlátaival, a kényszervallatás tilalmával és a pszichikai befolyásolás formáival, bemutatva a hamis beismerő vallomások kockázatát. A kutatás során végzett jogdogmatikai és esetjogi elemzés – kitérve a hazai bírósági gyakorlatra és az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseire – igazolta hipotézisemet, miszerint a technikai fejlődés ellenére a rejtett pszichikai nyomás felismerése továbbra is a bizonyítás egyik legnehezebb pontja. Az összegzés rávilágít, hogy a beismerő vallomás már nem tekinthető a „bizonyítékok királynőjének”, így a bűnösség kimondásához elengedhetetlen a más objektív bizonyítékokkal való alátámasztás és a szigorú bírói kontroll.