"Magnetofonon rögzítettem egyszer életem történéseit a "mondd el fiaidnak" belső parancs késztetésére. Összesen nyolc óra. Most meghallgattam, és állítom, az én sorsom nyomon követhető - nem vagyok "sorstalan". Aki tízéves korában átéli, hogy kétszer kibombázzák, mikor ráomlik egy négyemeletes ház, és az egész család elveszíti mindenét, akkor onnan kezdve az egész élete az életben maradásról szól. 1956 - az a pár csodálatos nap, a részvétel, aztán a kényszerű tagadás. A teljes bénultság, a beletörődés. Az ötvösművészet vált az életben maradás értelmévé. Egy 22 négyzetméteres volt mosókonyha, ahova tízperces zápor után derékig feljött a szennyvízzel együtt az esővíz, Kőbányán ez volt a csúcs: az én műtermem." (A Szerző)