'Most lehunyta a szemét, aztán Svenre nézett erősen és hosszan; beitta magába. Aztán merészen röppenni kezdett kezében a ceruza. Sven ceruzája. "Milyen boldog lennék vele!" - gondolta. És újra megnézte Svent. "De így is az vagyok - mondta magában -, csak a látásától is." És dolgozott. Minden erejét latbavetette. Minden féktelen akaratát. Most is művet akart! De még milyet! Olyat, amilyenről itt senki sem álmodott. - Tem! - halotta halkan - haladsz? Odanézett. Találkozott a tekintetük. - Teremtőm! - suttogta Sven - milyen a tekinteted? Mint az arany! Az olvadt arany! - Te Ég! - mondta Tem. És verejtékben fürdött a homloka, mert másfél órai munkán túlvoltak akkor.'