Szexuális abúzus bizonyítási nehézségei

Abstract

A Világegészségügyi Szervezet (WHO) definíciója szerint minden olyan magatartás, mely során a felnőtt – vagy az áldozatnál jóval idősebb gyerek – szexuális érdeklődésének, vágyának kielégítése céljából felhasználja a gyermeket olyan tevékenységekre, mely nem a gyerek életkorának, fejlődésének megfelelő. Életkoránál és függő helyzeténél fogva nincs abban a helyzetben, hogy tudatos döntést hozzon egy szexuális cselekményről, ezért minden olyan szexuális tevékenység, amely felnőtt és gyerek között történik, abúzusnak – azaz visszaélésnek, erőszaknak – tekintendő. A szexuális abúzus adta nehézségekkel a családnak, a nevelői-, oktatói közegnek egyaránt meg kell birkóznia. Szexuális bántalmazásra utaló jelzések felmerülése esetén az 1997. évi XXXI. Gyermekvédelmi Törvény 17. § megjelöli azokat a személyeket és intézményeket (például védőnő, háziorvos, házi gyermekorvos, családsegítő szolgálat, nevelési és oktatási intézmény, nevelési tanácsadó, rendőrség, ügyészség, bíróság), melyek kötelesek jelezni a gyermekjóléti szolgálatoknál a gyerek veszélyeztetését, illetve indokolt esetben kötelesek hatósági eljárást kezdeményezni, és egymással együttműködni a veszélyeztetettség megszüntetése érdekében. A nyomozóhatóság a jelzés beérkezését követően azonnal megkezdi munkáját. A probléma és a bizonyítékok könnyebb feltárása érdekében rendszerint igénybe veszik az orvos, illetve a pszichológus szakértő segítségét. Tulajdonképpen a fent vázolt láncolatban mindenki találkozik a bizonyítás adta nehézségekkel. Mindenki bizonyít valamit és mindenki hozzájárul ahhoz, hogy minél hamarabb megoldódjon a sérelmes helyzet.