"Marsall László Kossuth-díjas költő verseinek a nyelvezete olyan, mint valami üledékes kőzet, egymásra rakodnak a legősibb, a Halotti beszédet és az Ó-magyar Mária siralmat idéző nyelvi rétegek, a nyelvújítás korának furcsa leleményei, valamint (poszt)modern társadalmunk zsargon-hadaréka. Mintha nyelvünk története - mely egyszersmind közös történetünk is - ebben a költészetben egy pontba sűrűsödne, és ezzel az alkimista művelettel meg lehetne jeleníteni nemcsak az odaveszettet, a visszahozhatatlant, hanem a soha-sem-létezőt is... Bátor költészet ez, hiszen a költő úgy teríti elénk vadászzsákmányát: a reménytelenséget, mintha okunk lenne bizakodni. Holnapután? Talán." (Ijjas Tamás)