A jelen kötet a konzervatív-keresztény irodalom 1890 és 1920 közötti történetét és szemléletváltását tekinti át, illetve dokumentálja eddig teljesen ismeretlen szövegek közlésével. A két dátum megválasztása nem önkéntes. 1890-től lett Prohászka Ottokár a keresztény köz- és irodalmi élet egyre intenzívebb formálója, a megújulás vezető személyisége. 1920-ban pedig nagyjából befejeződött az a folyamat, amelyben a liberálisnak mondott, eleinte szélsőségesen támadott irodalom, ha fenntartásokkal is, integrálódott a keresztény irodalomszemléletbe. A kötet e bonyolult, ellentmondásokkal terhes, ádáz küzdelmekben kifejeződő és gyakran a szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes fejlődési utat mutatja be a kibontakozó polgári szellemű, majd az Ady Endre és a Nyugat által képviselt irodalmi törekvések merev elutasításától a fokozatos tudomásulvételig, sőt az értékek mind nagyobb részének elismeréséig. A dokumentumok jól tükrözik a jelzett küzdelem világnézeti hátterét s egyben azt is, hogy a változáshoz, a szemléleti oldódáshoz a magyar katolikus irodalmi életben egy új felfogású, gondolkodásában nyitottabb nemzedéknek kellett színre lépnie. Mindezen túlmenően a kötet dokumentumai s nem utolsósorban Rónay László sokoldalúan elemző tanulmánya révén kiviláglik, hogy a magyar irodalom meghatározónak tartott áramlata mellett létezett egy másik, a katolicizmus szellemétől áthatott irányzat is, mely, ha esztétikai értékeinél fogva elmaradt is az előbbitől, hatását tekintve azonban nem volt kevésbé jelentős amannál. Csak a kettő együttes figyelembevételével kaphatunk hiteles képet a kor irodalmának egészéről.