A büntető eljárásban dolgozók nem kis terhet vesznek a nyakukban, mikor úgy gondolják, hogy a bűnüldözés útjára lépnek. Egy helyesebb megközelítéssel, vagyis egy pontosabb megfogalmazással, olyan útra lépnek, ahol az ártatlanokat megsegítik, védik a közjót, a törvényt szolgálják. Mindenki úgy gondolná, hogy ez a hivatás, amely könnyű feladat, hiszen jogszabályok és utasítások alapján keretekbe van zárva, így meghatározott eljárási cselekményeket kell csak végrehajtani.
Itt azért illendő elgondolkodni azon, hogy a bírók, védők és a vádat felállító és képviselő emberek milyen nagy terhet vesznek a vállukra, mikor azt kell megállapítani, hogy bűnös vagy nem bűnös. Példának okáért gondoljunk csak Kirják Jánosra, aki ártatlanul, mint egy évtizedet töltött börtönben, ahol a bíróság előtt egy halálát kívánó tömeg várja, bent pedig a halálbüntetés kiszabását helyezik kilátásba. Milyen lelkiállapot foghatja körül elméjét, hogy a szeretett asszonya halott, akinek megölésére vall, majd azt be is kell mutatni „nagyközönség” előtt, hogy hogyan is tette. A felmentését követően ki az, aki vissza tudja neki adni az elmúlt éveit, még az orvosok sem, akik a legmodernebb orvosi eszközökkel sem tudnák ezt megnyújtani, de visszaadni bizonyára nem. Az idő az, amely mindenki számára múlandó és nem visszafordítható. A Magyar Kriminalisztika egyik legnagyobb botlásaként emlékeztetnek rá a szakértők, de másnak nem egy hiba, hanem valakinek a fia, testvére volt, akik nem az 1000 hibát látták a hibás döntésben, hanem az egyét, ami fontosabb volt minden másnál. Így dolgozatomban az akadályokat néhol hibaként is értelmezem, amelynek fő központja az ember és a szakmaiatlanság. A bírák hibáit nem szeretném kiemelni, hiszen az eljárást befejezését megelőzően, mintahogyan az ügyvéd is, egy előre felállított vádanyagból, nyomozásból dolgoznak, az eljárás során vannak olyan elkövetett hibák és hiányosságok, amelyek látenciában maradnak a védő és az ítéletet meghozó személy előtt is.