"Régóta tudom, hogy mi, nyugati emberek egy egész korszak végéhez közeledünk" - ezzel kezdődik John Lukacs esszéje, amelyben összefoglalja több évtizedes történészi munkája során kikristályosodott gondolatait részint a korról, amelyben élünk, de még általánosabban: gondolkodásunk korlátairól és lehetőségeiről.Körülbelül ötszáz évvel ezelőtt kezdődött a történelemnek az a fejezete - az "újkor" vagy "modern kor" ( "polgári" kornak is nevezhetjük) -, amely most véget ér, mert többé nem - vagy rosszul - működnek azok az eszmék és elgondolások, amelyek mintegy fél évezreden át alapvetően meghatározták a társadalmak fejlődését és az emberi életet. És ami John Lukacs érvelése szerint talán a legfontosabb: amikor látjuk magunk körül az újkor számos intézményének, szokásának, általános szellemi és erkölcsi rendjének szétbomlását (és mindez pesszimizmussal vagy félelemmel tölthet el bennünket), azt is látnunk kell - vagy kellene -, hogy ez egyúttal a determinista gondolkodásmód csődjét jelenti. Az újkor nagy gondolkodói egy objektíven megismerhető, szilárd ok-okozati összefüggéseken nyugvó világban hittek; John Lukacs szerint azonban a XX. század eseményeiből s szintúgy a tudományos gondolkodás azokkal egyidejű felismeréseiből (Heisenberg határozatlansági tételéből például) le kell vonnunk végre azt a következtetést, hogy a világ nem osztható fel objektumra és szubjektumra, s hogy a megismerő ember mindig alakítja is a megismerés tárgyát, sőt, hogy az a megismerés aktusa nélkül nem is létezik.És mindebből - Lukacs számára - az következik, hogy a mi világunk áll a világegyetem - vagy legalábbis a mi világegyetemünk - középpontjában. Meg az is, hogy most, "egy nagy korszak végén" - amikor az ember képessé vált a világ elpusztítására - gondolkodnunk kell magáról a gondolkodásról, hogy ne félelemmel, a már-már elkerülhetetlennek tetsző pusztulástól rettegve lépjünk át abba az új korba, amelyről ma még alig sejtünk valamit.Régóta tudhatjuk, hogy John Lukacs amerikai történész - avagy a mi Lukács Jánosunk - minden könyvében (a szigorúan vett történészi munkáiban is) "résztvevő" módon ír a történelemről: miközben igyekszik a lehető legpontosabban feltárni egy-egy történelmi eseményt, mindig látjuk és érezzük az elemzés mögött őt magát, az érző és töprengő embert. Ez a könyve talán a többinél is szenvedélyesebb és szubjektívebb, s így sok mindenben vitára ingerelheti az olvasót akár a filozófiai nézeteit, akár egyes gondolkodók és történelmi személyiségek (Freud, Darwin, Marx, Einstein, Hitler) megítélését illetően.Ám Lukács János éppen azt akarja, hogy az olvasó gondolkozzék vele együtt, és reméli, "hogy egyesek számára könyve zenéjéből kihallatszik az igazságnak legalább valami halovány visszhangja".