Franz Kafkát az irodalomtörténészek az elidegenedés legnagyobb huszadik századi írójának tekintik: azzá tették a történelmi korszak, és azzá életkörülményei is. Műveinek - így regényeinek is - alapkérdése az, hogy lehet-e ember módra élni, s elviselhető-e a szorongás, mely a huszadik század emberét megbénította? A túlvilági megváltás lehetősége nélkül élő gondolkodó ember ugyanis kevéssé nyugszik bele saját kiszolgáltatottságába, élete szükségszerű végébe, ha pedig közösségi lény, még kevésbé nemzete, kultúrája pusztulásába.