"Balázs Béla annak fejtegetésével kezdi 1924-ben megjelent nagyszabású filmelméleti munkáját, A látható embert, hogy a szavak világa megcsalta az embert, nem alkalmas eszköze többé az emberi kommunikációnak. 'A szó erőszakot tett az emberen - írja. - A prokusztészi fogalmak kényszerítettek bennünket, hogy sok mindent ballasztként kidobjunk hajónkból, ami most már hiányzik. A zene egyedül nem pótolhatja, amit elveszítettünk. A szavak kultúrája anyagtalan, elvont, intellektuális kultúra, amely az emberi testet közönséges biológiai gépezetté bélyegezte. Az új, eljövendő mozdulatbeszéd abból a fájdalmas vágyakozásból születik, hogy tetőtől talpig, egész testünket többé mint valami lélektelen tárgyat, praktikus, használható, de lélektelen szerszámot magunkkal hordoznunk: az elnémult, elfelejtett, láthatatlanná vált emberi test felébresztése iránti vágyakozásból.' " (Lenkei Júlia)