Krasznahorkai László 2008-ban megjelent Seiobo járt odalent című kötete több szempontból is különleges darabja az eddig körvonalazódó életművének: novellafüzérének darabjai az Aranymetszés arányainak, a Fibonacci-számozásnak megfelelően követik egymást, legfőbb helyszíneik a Távol-Kelet, elsősorban Japán, illetve Nyugat-Európa. Narratívái különböző festmények, szobrok, épületek, színházi előadások elkészülésének, előállításának történetét tárják fel, illetve ágyazzák be saját kulturális közegükbe, amely nem problémamentes: az elbeszélések rendre azt szolgáltatják tanulságul, hogy a jelenkori befogadók számára elérhetetlenné váltak azok a viszonyulási alapok, melyekkel ezekhez az artefaktumokhoz közeledhetnének. Ez a távlat teljesen idegenné vált a novellafüzérben helyet kapó történetek főhőseinek, befogadóinak a szempontjából. A novellák narrációs sajátossága, hogy elbeszélője, elbeszélőik is erre a kultúrantropológiai problémakörre helyezik a hangsúlyt, mégpedig oly módon, hogy a produktív recepció mint szövegszervező eljárás és az idegenségtapasztalat kontextusában tárgyalja/tárgyalják ezen alkotások laikus, különös recepciótörténetét. Ennek köszönhető, hogy a szövegek narrátora(i) egyben fordítói, kommentálói, elbeszélői és elemezői szerepeket vesz(nek) fel és mos(nak) össze, mellyel szélesebb horizontot biztosít(anak) az olvasatok számára. Elemzésemben pedig az alábbi fogalmaknak, a produktív recepció és az idegenségtapasztalat metszetében mutatom be a kötet négy, választott elbeszélését górcső alá véve, hogy a Krasznahorkai-prózapoétikára jellemző „metafizikus világ-vízió” a Seiobo járt odalent egészének távlatában ennek a két dimenziónak a párbeszédén keresztül valósul meg, melynek jócskán vannak a posztmodern irodalomtudományban is kapcsolódási pontjai.