A szociális munkások munkahelyi biztonságáról, a kockázatokról és a szakma identitáskríziséről

Abstract

Ezt az írást már évek óta igyekszem befejezni. Akkor kezdtem, amikor 2018 nyarán egy, a devizahitel nem fizetése miatt kilakoltatás előtt álló háromgyermekes családapa meggyilkolta egyik kollégánkat, az egyetlen embert, aki a kilátástalan helyzetben megpróbált tenni valamit érte. Kezdetben a szociális munkások munkahelyi biztonságáról, és annak erősítési lehetőségeiről akartam írni. Meghívtak egy szakértői bizottságba, amelynek az lenne a célja, hogy ajánlásokat dolgozzon ki e tárgyban. A szakértői vélemény írása közben, mint rendes szociális munkás, igyekeztem átgondolni, hogy milyen kockázatok fenyegetik kollégáinkat a mindennapi munkában. Ekkor viszont azt is át kellett gondolnom, hogy mit tehetünk, vagy egyáltalában ki és mit tehet e kockázatok orvoslásért vagy legalább kontroll alatt tartásáért. Arra is rájöttem, hogy mennyit ér egy intervenció, ami nem érinti a legsúlyosabb kockázatokat, csak ajánlásokat fogalmaz meg a kollégáknak, hogy mit tegyenek, ha például a gyermekétől megfosztott apa baltát lóbálva jelenik meg az irodában. Ráadásul az intervencióknak is van ára. Milyen is lehet az a szociális segítő munka, amiben nincsenek intim tanácsadó szobák, van viszont őrző-védő személyzet, pánikgomb, paprika spray, “hivatalos személy!” felirat, és így tovább. Továbbá részt vettem abban a szakértői csoportban, aminek első jelentése egy súlyos műhiba ügyről ugyanebben a számban jelenik meg. És ezután jött a koronavírus-járvány. Most pedig befejeztem a tanulmányt, ami tulajdonképpen a hivatásunk válságáról és a lehetséges teendőkről szól.