A mentortanár szerepe és a reflektív gondolkodás fejlesztése a testnevelés tanítási gyakorlat során

Abstract

A szakdolgozat elsődleges célja a mentori visszacsatolás és a reflektív folyamatok komplex vizsgálata a testnevelés tanítási gyakorlat során. A kutatás központi kérdésköre a mentori támogatás és a hallgatói kompetenciafejlődés közötti összefüggések feltárása egy olyan speciális tantárgyi környezetben, ahol a gyors döntési kényszer és a balesetvédelmi szempontok alapvetően meghatározzák a pedagógiai mozgásteret. A vizsgálat különös figyelmet fordít arra, hogy a technikai eszközök – például a videóalapú óraelemzés – hiányában a verbális visszacsatolás miként válik a szakmai fejlődés elsődleges eszközévé. A kutatás módszertani gerincét a trianguláció adja, amely a tanulói (N=50), a hallgatói (N=20) és a mentori (N=21) nézőpontok szisztematikus ütköztetésével, valamint egy intézményvezetői mélyinterjúval (N=1) tette lehetővé a visszacsatolási folyamat többoldalú elemzését. Az adatok elemzése során kirajzolódott, hogy míg a hallgatók önértékelése és biztonságérzete magas, addig a mentorok a mélyebb szakmai önreflexiót és a tudatos döntéshozatalt (2,90-es átlag) látják fejlesztendő területnek. Ez az észlelési szakadék igazolja a több nézőpontú vizsgálat szükségességét a pedagógusképzésben. A vizsgálat egyik legfontosabb eredménye a „karzat-effektus” pozitív azonosítása, amely a mentori jelenlét egy olyan támogató formáját írja le, ahol a háttérből biztosított szakmai védőháló lehetővé teszi a hallgatók számára a 95%-os arányban megélt autonómiát. Ez a modell rávilágít arra, hogy a visszacsatolás hatékonysága nem csupán a hibajavítás mennyiségén, hanem a mentor által biztosított szakmai szabadság és a tudatos reflexió egyensúlyán múlik, amely alapjaiban határozza meg a tanárjelöltek autonóm pedagógussá válását és hiteles szakmai identitásuk formálódását.