"Amikor letelepedtem a kormányhoz, és letettem magam mellé a lámpást, egyedül voltam a hajón, és rettenettel fedeztem fel, hogy az idegennek nyoma veszett. Közben mégsem ijedtem meg igazán, (...) Úgy éreztem, ez a legszebb vándorutam, és Brigitte, az apám és az otthonom csak álmomban létezik, jómagam pedig megöregedtem és megzavarodtam, és öröktől fogva ezen az éjjeli folyón utazom. Megértettem, hogy nem hívhatom vissza az idegent - az igazság felismerése jeges vízként zúdult rám. Bizonyságképpen a víz fölé hajoltam, fölemeltem a lámpást, és a fekete víztükörből egy éles és szigorú, szürke szemű arc nézett vissza rám, egy vénséges vén, mindentudó arc, az én arcom..."