A Kádár-korszak gyári munkásaival foglalkozó történeti munkák leginkább egyes üzemeken vagy egy-egy településen keresztül mutatták be és elemezték a dolgozók hétköznapjait (Horváth 2004, Bartha 2009, Horváth et al. 2003). Az alábbi írásomban ugyanezt az utat kívánom követni, csak a Csepel Autógyár munkásairól kívánok beszélni. Egyfelől azért, mert a szakirodalom alapján igazolva látom Kemény István nézetét (Kozák, Kemény 1970, Kemény, Kozák 1971), miszerint korántsem egységes, hanem gyárak szerint elkülönült és változó képet adó „munkásságokról” beszélhetünk a korszakban. Másfelől témám, az üzemi munkások fusizása, habár országos szinten megfigyelhető volt, de országrészenként eltérő lehetőségekkel valósult meg. „Elvtárs, a csákányt... ellopta valaki!” – A munkások fusizása, illetve annak fogalmi problémái A Csepel Autógyár egykori dolgozóival készített interjúk és levéltári anyagok alapján arra keresem a választ, hogy a munkások a propaganda által gyakorta hangoztatott „tiéd a gyár, magadnak építed”4 jelszót miként valósították meg. Milyen fajta informális út volt alkalmas a törvényi vagy rendeleti szabályozás kikerülésére, vagyis a fusizás végrehajtására. Ennek kifejtése lehetőséget ad arra, hogy bemutathassam, az önös érdekét néző fusizó munkás képe valójában kritikátlanul megmaradt, miközben a fusizás társadalmi feladatban végzett, szintén önérdeket is szolgáló munkához is kapcsolódott.