Népköltési gyűjteményeink majd mindegyikéből valami sajátságos szorongás és fájdalom érezhető ki. Akár Erdélyi János, Kriza nagyhírű gyűjtéseit, akár a különböző magyartájegységekről szóló kötetek bármelyikét lapozzuk is, a bevezető szavak, a közlők megjegyzései a népi kultúra pusztulásáról, veszendő életformájáról tudósítanak. A gyűjtők és feldolgozók mondatai mögül leküzdhetetlen aggodalom és kétségbeesés hallik: a magyarság eddig rejtező erőit födőzik föl, s máris a pusztulás, halódás jegyeit kell látniok. Milyen úton érkezünk el eddig a fájdalmas hangig?