Dolgozatomban a populáris zene, valamint a lelátó embere, tehát a szurkoló kapcsolatát vizsgálom. A sport elválaszthatatlan része a populáris zene, legyen szó indulókról, himnuszokról, gólzenékről vagy épp szurkolói dalokról, rigmusokról. Az ultrakultúrának, a b-középnek elidegeníthetetlen részévé vált, hogy teli torokból buzdítsa kedvenc csapatát, ezzel megteremtve a „meccshangulat” fogalmát. Változatos ritmusú, ütemű rigmusok, akár létező populáris zenei slágerek dallamára írt szurkolói dalok váltják egymást meccsről-meccsre a mai napig. Mindez pedig nem csupán a lelátói összetartozásról szól, hanem a lokális identitásteremtésről, amelyben egyaránt hatalmas szerepet játszanak a szurkolók zenei alkotásai, valamint a jellegzetes csapatindulók. Természetesen nem kizárólag magáról a mérkőzés idejéről van szó zenei téren, hanem dolgozatomban kitérek a szurkolók és a klubvezetés viszonyrendszerére, a szurkolók esetleges hiányából fakadó minőségcsorbulásra is. Szakdolgozatomban résztvevő megfigyelés, valamint fókuszcsoportos interjú és szakirodalmi hivatkozások módszerét felhasználva elemeztem, hogyan kapcsolódik a lelátóhoz a zene, valamint e kettő egyáltalán létezhet-e egymás nélkül.