Valahol valamikor egy tízmilliós országban egyik napról a másikra beszünteti tevékenységét a halál. Kaszáját a falnak támasztja, pihen, nem törődik vele, hogy miatta előbb-utóbb haldoklók százai fognak kilátástalan agóniában vegetálni. Az élőhalottak ellátása rengeteg időbe, pénzbe és türelembe kerül. Hozzátartozóik kétségbeesett cselekedetre szánják el magukat: külföldre viszik a szerencsétlen családtagot, mert az országhatáron kívül nincs halálszünet. Csakhogy a kegyeleti turizmus diplomáciai bonyodalmakkal jár, és etikai kérdéseket is fölvet. Különösen az után, hogy a "mapphia" is fantáziát lát az utaztatásban. Fél év elteltével minden visszazökken a normális kerékvágásba, csak a módszer változik: már nem az ócska, rozsdás kaszájával öl a halál, és nem is bejelentés nélkül ragadja el, akit kiszemelt magának, hanem levelet küld áldozatainak. Kékeslila - hullaszín - borítékban. Egy héttel a vég előtt figyelmezteti őket, hogy itt az idő, végrendelkezzenek, búcsúzkodjanak. Bocsássanak meg és kérjenek bocsánatot. Készüljenek fel a megváltoztathatatlanra. Mennyivel inkább illik ez a nőnemű halálhoz, mint a kasza! Mennyivel elegánsabb, tapintatosabb, nőiesebb! A már-már idillien morbid ügymenet mégsem tökéletes, egy levél, egy férfi áldozatnak küldött értesítő ugyanis minduntalan visszamegy a feladónak... Saramago legújabb regénye különös irodalmi csemege: irreálisba hajló művei közül az első, amelyet teljes egészében átjár a légiesen erotikus köntösbe öltöztetett fantasztikum.