"Valamennyien erőteljesen hajlunk a gondolatra, miszerint a színpad olyan tér, ahol a láthatatlan testet ölthet" - írja Peter Brook. Mindannyian erre az élményre várunk. Brook szerint a színház az az utolsó fórum, ahol a szellem győzelme még elképzelhető. Amióta ezek a sorok megjelentek, harminchárom év telt el. Nem tudom, "Az üres tér" szerzője mit szólna akkori kijelentéséhez. Georg Büchner hőse, Leonce újabb álarcokat vesz le magáról, hogy föltehesse a kérdést: melyik arc az igazi? Van-e igazi? Meddig kell demaszkírozni a világot, hogy rátaláljunk a valódi képmásra? Meddig kell eltávolítani a takarásokat, a kulisszákat, hogy a láthatatlan lényegre leljünk? Ma egyre fontosabb, hogy az emberi viszonyok rejtelmeibe hatoló színházat megkülönböztessük az üzleti színháztól. A művészetet az ipartól. A takarások, átfedések, "lelki szuffiták" mögé hatoló alkotói kíváncsiságot a tucatáruk gyártásának megélhetési kényszerétől. A láthatatlan színházat a nézhetetlen színháztól.