Szerző szerinti böngészés "Gorilovics, Tivadar"

Megjelenítve 1 - 19 (Összesen 19)
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Alakteremtés és beszédmód (Az orvos és a pap mint visszatérő szereplő Emile Zola a Rougon-Macquart-család című regényciklusában)
    Kálai, Sándor; Gorilovics, Tivadar; Irodalomtudományok doktori iskola
    Az értekezés a két szereplőtípus, a pap és az orvos konstrukciójának elemzését végzi el Zola első, húsz kötetes ciklusa regényeinek elemzése során. A szereplők megalkotottságának problémáját a szöveg különféle szintjein (történet, elbeszélés és szövegezés [textualisation]) veti elemzés alá. A megalkotottság kérdéskörén belül pedig figyelmet fordít a két szereplő által megjelenített diskurzustípus, a vallási és a tudományos beszédmód manifesztációira, a köztük fellelhető bonyolult viszonyokra. Az értekezés gerincét a húsz regény egymást követő elemzése adja, amelynek során végigkövethetőek a két szereplő konstrukciójában bekövetkező változások, modulációk, valamint az is, hogy az egyes regényeken belül milyen variációkat mutat a két beszédmód között létrejövő viszony a szöveg különféle szintjein (szereplői megnyilatkozások, a narrátori szólam). A szereplők szintjét globálisan tekintve látványos az egyházi szereplők dominanciája, illetve a megalkotottságukban megmutatkozó változatosság. Az orvosok közül leginkább a családi univerzum egyik alakját, Pascal doktort érdemes megemlíteni, aki többszöri visszatérésével narratív variációkat tud felmutatni. Két regényben (Tisztes úriház és Életöröm) a két szereplőtípus funkcionális párt alkot, s a köztük lévő viszony egyben a világról való tudás különféle formáinak viszonyát is színre viszi. A szereplők természetesen az adott tudásforma intézményeit is reprezentálják. A húsz regény megmutatja a katolikus egyház intézményének legitimációs problémáit, az orvostudomány intézményei közül pedig a pszichiátria különféle színreviteleit kell kiemelnünk, amely több regény helyszíneként tölt be kisebb vagy nagyobb szerepet, s szövegbeli reprezentációja egyre erősödő jelenlétének is bizonyítéka. A narráció szintjét elemezve az elemzések arra mutatnak rá, hogy a regények elbeszélői mind a két beszédmódból vesznek át elemeket, amelyek metaforákként kerülnek át az irodalmi beszédbe, s töltenek be szövegszervező funkciót. A két beszédmód azonban nem egyenlő mértékben van jelen, hiszen a tudományos beszédmód nem tud olyan szerepet játszani a fikcionálásban, mint a vallási beszédmód. Ennek oka az lehet, hogy a vallási diskurzusból érkező történetsémák, metaforák az európai kulturális emlékezet részei, így alkalmazásuk hozzájárul a szöveg olvashatóvá tételéhez, míg a tudományos nyelv, amely a kor tendenciáinak megfelelően az orvostudomány területéről vesz át elemeket, még nem rendelkezik olyan emlékezettel, mint a másik beszédmód. Az utolsó regény, majd az azt követő új, Három város ciklus abban érdekelt, hogy a regények ideológiai horizontján a tudomány leváltsa a vallás intézményét, s önmagát új vallásként állítsa annak helyébe. Ez az intenció a regényeket a tézisszerűség irányába mozdítja el. A tézis erőteljes jelenléte gyengíti a beszédmódok konfliktusában rejlő feszültséget, másfelől pedig továbbra sem szünteti meg a vallási beszédmód jelenlétét a szöveg különféle szintjein, hanem csupán áthelyezi azt. Analysing Zola’s first novel series in twenty volumes, the thesis examines the construction of two types of characters: the priest and the doctor. It analyses the problems inherent in these constructions on different levels of the text (story, narration, textualization). Within these questions it pays attention to the two modes of discourse evoked by the two characters: the manifestations of religious and scientific discourse and the intricate relationships between the two. The thesis is based on an analysis of the twenty novels throughout which certain changes and modulations resulting in the costruction of the two characters can be followed all along, as well as the changing relationship betwen the two discourses on different levels of the text (utterances of the characters and the narrator). On the level of characters the dominance of ecclesiastic characters is evident, as well as the variety of their construction. Among the doctors one character of the family universe is worth mentioning doctor Pascal who shows narrative variations by his repeated returns. In two novels (Pot-bouille and La joie de vivre) the two types of characters form a functional pair: the relation between them also presents the relationship between the different forms of knowledge of the world. The twenty novels show the variation inherent in the legitimation of the instituion of the Roman Catholic Church; of the institutes of medical science we may emphasize the presence of psychiatry that functions as a setting to many of the novels and its representation is the proof of its role getting stronger. Analysing the level of narration the thesis claims that the narrators of the novels borrow elements from both discourses which become metaphors in literary discourse, as well as fulfilling a textual function. But these two discourses are not present in the same way since scientific discourse can not fill such part in fictionalisation as the religious discourse can. The reason for this is perhaps that the narrative patterns and metaphors inherent in religious discourse became parts of European culture, thus their application contibutes to making the text readable, while scientific language according to the tendencies of the age, borrowing elementes from the field of medical science does not have such a cultural memory as the other discourse has. The last novel and the ensuing new cycle entitled Trois villes try on the ideological horizon to deploy science as a new religion instead of the institution of religion, which intention makes them resemble a thesis novel. On one hand the obvious presence of the thesis weakens the tension arising out of the conflict between the discourses, on the other hand it cannot erase the presence of religious discourse on various levels of the text but can only display it.
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Analyses de romans
    (Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1985) Gorilovics, Tivadar
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Correspondance (1921-1939) de Jean-Richard Bloch et André Monglond
    (Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1989) Gorilovics, Tivadar
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Drámai és színpadi tér a francia barokk-klasszikus hagyományban és az új színházban
    Pallai, Mária; Gorilovics, Tivadar; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Francia Tanszék
    Absztrakt Dolgozatunkban a 17. századi francia barokk-klasszikus hagyomány és az 1950-es években megjelenő új színház drámaszövegeiben vizsgáljuk a drámai tér és a színpadi tér kapcsolatát, azaz a szövegből kiolvasható potenciális színpadravitel lehetőségeit. Az arisztotelészi elvekhez való sajátos viszonyulás – a barokk esztétikára jellemző elutasítás, a klasszicista doktrína kialakulásában játszott meghatározó szerep, végül az új színházban a valószerűség (vraisemblance) következetes tagadása – fontos vizsgálódási alapot jelent, munkánkban ez az aspektus leginkább mint a drámai és színpadi tér felépítését, s így a színpadi eszközök használatát is alapvetően befolyásoló viszony játszik szerepet. A korpusz 17. századi részét Corneille, Racine és Molière egyes művei alkotják, a 20. századhoz tartozó drámaszövegek Ionesco, Beckett és Genet munkái. A dolgozat első részét a Bevezető (I) alkotja, amely a témával kapcsolatos alapfogalmak áttekintését tartalmazza. A francia drámatörténetben a barokk és a klasszicista hagyomány kialakulásának, valamint az új színház megjelenésének és jellemzőinek munkánk szempontjából különösen fontos elemeit tekintjük át, majd a drámai és a színpadi tér fogalmát pontosítjuk. Végezetül a vizsgálódásaink során elsődleges információforrásként szolgáló explicit (nyílt) és implicit (dialógusba rejtett) didaszkália azaz színpadi utasítás fogalmát tárgyaljuk. Vizsgálódásunk kiindulópontjait alapvetően három nagyobb téma, a jelmez, a kellék és a díszlet fogalma jelentik. Az első fejezet a jelmezhez kapcsolódóan az alak, illetve az identitás problémáját tárgyalja (II. Alak és identitás). A színpadon megjelenő emberi testet fizikai aspektusa az identitás vizuális ábrázolásának potenciális helyévé s egyúttal az azzal való játék dramaturgiai eszközévé is teszi. A barokk esztétikában a valóság és a fikció szintjei átfedik egymást, egy alak többféle identitással is rendelkezhet, s ezt mind attitűdjében, mind jelmezében bizonyos változások jelzik. A klasszicista esztétikában a vígjáték műfajában az álöltözet és az identitással való játék szintén jellemző, itt azonban a fikció egy stabil valósághoz képesti elmozdulást jelent. A genre sérieux-re jellemző az identitással való játék, amelynek azonban nincsen színpadi, jelmezek által közvetített megjelenítése. Az új színházban, ha a látvány (jelmez és attitűd) szintjén bizonyos állandóság jellemzi is az alakot, ez nem kapcsolódik össze valamilyen pszichológiai következetességgel, vagy pszichológiai mélység ábrázolására való törekvéssel. Ugyanakkor, a barokk színházhoz hasonlóan, itt is megjelenik a többszörös identitás, illetve az illúziószintek összemosódásának jelensége, melyet a színpadon különböző vizuális elemek is megjelenítenek. A következő fejezetben (III. Tárgyak és alakok közti viszonyok) a kellék vagy tárgy és az alakok közötti kapcsolat jelenti a fő vizsgálódási irányt, ezen belül is a valamilyen módon gazdát cserélő, egyik alaktól a másikhoz kerülő tárgyak vizsgálata. A témából adódóan az adott tárgyak rendszerét egyfajta antropológiai megközelítésben vizsgálom. Az adomány jelensége mind tematikusan, mind a kommunikáció eszközeként megtalálható a vizsgált drámaszövegekben. Azonban míg barokk és klasszicizmus viszonylatában a gazdát cserélő tárgyak, illetve elvont dolgok, képzetek természete ugyan különbözhet egymástól, de maga a csere általában „szabályos” formát ölt és betölti kommunikatív funkcióját, addig az új színházban magának a cserének a lehetősége kérdőjeleződik meg. Bár a színpadi tárgy mind a színpadi tér, mind a dramaturgia tekintetében kiemelt szerepet kap, s az adományozott vagy elcserélt tárgyak is gyakran megjelennek a színpadon, alapvetően a hiányos, illetve a meghiúsult adomány jellemzi e kor színházát. Harmadik nagyobb területünk, a díszlet kapcsán a térszerkezet, a színpadi tér felépítése és az alak ehhez való viszonya, ezen belül is a függőleges tengelyhez való viszonyulás kerül a középpontba (IV. Színpadi gépezet és vertikalitás). A színpadtér függőleges tagozódása a 17. század színházában jellemzően az isteni, az emberi és az alvilági szférát magában foglaló világképnek megfelelő tereket képezi le. Azonban míg a barokk színházban e terek átjárhatóak, egymásba játszanak, s ennek színpadi megjelenítése különféle látványos „trükkök” alkalmazásával történik, addig a klasszicista világképre a fent és a lent szilárd rendje, ahol a különböző minőségek nem keverednek. A díszlet, a színpadkép állandósága a jellemző, a fent és a lent viszonyát főként a szöveg és a színészi játék teremti meg. A 20. századi drámaszövegekből kiolvasható színpadi tér függőleges tagozódása megőriz egyfajta metafizikai irányultságot, azonban a felemelkedés rendszerint akadályokba ütközik, vagy illuzórikusnak bizonyul. A lefelé haladás motívuma igen gyakori, s a süllyedés a 17. századi szövegekkel megegyezően általában a hanyatlás metaforájaként értelmezhető. Konklúziónk, hogy a két kor szövegeiben a kiválasztott területek vizsgálata során a hasonlóságok és különbségek egyértelmű összefüggésbe hozhatók az arisztotelészi elvekhez, különösen a valószerűséghez, azaz az ész és a képzelet princípiumához való viszonyulással. Ugyanakkor arisztotelészi elvekhez való viszony, drámai tér és színpadi tér kapcsolatában nem beszélhetünk kiszámítható és általánosan érvényes megfelelésekről. Hasonló, olykor megegyező színpadi eszközök akár igen eltérő dramaturgiai koncepciót jeleníthetnek meg. Abstract In my thesis I elaborate on the relation of the dramatic space and the stage space, i.e. the potential staging on the basis of dramatic texts of the 17th century French Baroque-classical tradition as well as of theatrical texts of the New Theatre appearing in the 1950s. Their specific attitude towards the Aristotelian principles - their rejection so characteristic of the Baroque aesthetics, the significant role they played in the development of the classicist doctrine, and finally the consistent denial of verisimilitude (vraisemblance) in the New Theatre - forms an important ground for this study, and in the paper this aspect has a prominent part, mainly as their attitude to the principle of reason and to that of imagination, significantly influencing the structuring of both the dramatic and stage space, and thus also influencing the use of stage props. The 17th century part of the corpus contains certain works of Corneille, Racine and Molière, whilst the dramatic texts written in the 20th century are by Ionesco, Beckett’ and Genet. In the Introduction (I) I discuss the fundamental concepts related to the topic. I also discuss those aspects of the development of the Baroque and classicist tradition and of the appearance and main features of the New Theatre in the history of French drama which are of key importance in this paper, and then I will elaborate on the concepts of the dramatic and the stage space. Finally I will discuss the concept of explicit (direct) and implicit (included in the dialogue) didascalia, i.e. stage directions, which served as primary source of information for the study. Three significant aspects served basically as starting point of the study, namely the costume, the stage props and the set. Chapter II titled ‘Character and identity’ discusses the question of character as well as the question of identity, related to the costume. The physical aspect of the human body appearing on stage makes the body the potential place of the visual representation of the identity as well as making it the dramaturgical device of playing with this identity. In the aesthetics of the Baroque the levels of reality and fiction overlap, allowing the character to assume several identities, which are indicated with alterations in both his/her attitude and in the costume. In the aesthetics of classicism playing with disguises and with the identity are also characteristics of the genre of comedy; fiction here, however, means diverting from a stable reality. It is characteristic of the genre sérieux that change of identity is usually not represented in a scenic way, e.g. through the costume. In the New Theatre even when the character is mostly steady on the level of the spectacle (i.e. costume and attitude), there is by no means consistency on a psychological level, or means pursuing psychological depths in the representation at all. Nevertheless, like in the case of the Baroque theatre, multiple identities also appear here, and so does the notion of intertwining levels of illusion, scenically depicted by using several visual elements. In Chapter III (Relations between props and characters) the study focuses on the relation between the props or objects and the characters, within this with special focus on objects that change owners, or are transferred from one character to another. Rising from the topic itself I examine the hierarchy of props in a certain anthropological approach. The phenomenon of gift is present both thematically and as the device of communication in the drama texts studied. However, whilst in the relation of Baroque and classicism the nature of the objects transferred as well as that of the abstract ideas and concepts may differ from each other, the exchange itself follows a rather ‘regular’ form, and realizes its communicative function; in the New Theatre the possibility of exchange itself is questioned. Although the stage props are given significant part both in terms of stage space and dramaturgy, and objects presented or exchanged often appear on stage, the gift characteristic of the theatre of the time is mostly faulty or is a failure. The third rather large area studied is the structuring of space originating from the set and the character’s relation to it, with special emphasis on its relatedness to verticality (IV Stage machinery and verticality). The vertically structured stage space in the theatre of the 17th century usually depicts spaces typically according to the concept of the world that includes the divine sphere, man’s world and the underworld. While these spaces in the theatre of the Baroque are passed through and are intertwined, this notion is scenically represented with the use of several spectacular ‘tricks’, in the classicist view of the world the order of the high and the low is steady, the different qualities are not to be mixed. Steadiness of set and scene is typical, relation between the high and the low is created through text and the acting. In the 20th century drama-texts verticality of stage space retains some of the metaphysical dimension, however, ascending usually meets difficulties, or turns out to be an illusion. Descending is also a characteristic feature, and sinking - not unlike in the 17th century texts - can generally be interpreted as a metaphor of decline. In conclusion we can claim that the similarities and the differences pointed out of certain aspects examined in the dramatic texts of the two periods unambiguously relate to the Aristotelian principles, especially to that of verisimilitude, in their relation to the principle of reason and imagination. At the same time, however, in the relation with the Aristotelian principles as well as between dramatic and stage space, we cannot rely on predictable and generally justifiable correspondence. Similar, occasionally identical stage props may as well support dramaturgically dissimilar concepts.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Hankiss János (1893–1959) professzor, tudományszervező és -népszerűsítő
    (2011-12-04) Gorilovics, Tivadar
    Professor János Hankiss (1893–1959), Organizer and Popularizer of Scholarship. The lecture from which the written essay has evolved, memorializes János Hankiss, the internationally reputed Professor of French of the University of Debrecen by recalling the most significant stages and achievements of his professional teaching and research career, also including his attainments in the organization of scholarship. He started his academic career at the University of Debrecen in 1920. In the distinguished community of his peers who taught at our university between the two world wars, János Hankiss undubitably belonged to the top professionals. If a university’s academic rank is determined not only by its local or national prestige but also by its international recognition and appreciation, then in this latter frame of reference it was perhaps Professor Hankiss who did most to put Debrecen on the map for Europe and beyond. Indeed, he would share his knowledge not only within the confines of the University: he was a popularizer of scholarship and of the literary culture who was ready to move beyond the narrow limits of his immediate professional field and to address a larger audience. Besides, his name is also associated with the still extant quarterly periodical Debreceni Szemle [Debrecen Review] and Debrecen University’s International Summer School.
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
    La légende de Victor Hugo de Paul Lafargue
    (Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1979) Gorilovics, Tivadar
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    La réception hongroise de l'uvre des Goncourt
    (2010) Gorilovics, Tivadar
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Le cuistre mystifié
    (Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007) Bloch, Jean-Richard; Gorilovics, Tivadar
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Lectures de Zola
    (Debreceni Egyetem, 1999) Gorilovics, Tivadar; Szabó, Anna; Kálai, Sándor
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
  • Bélyegkép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    A mai francia költőnk Guillevic
    (Debreceni Egyetemi Kiadó – Debrecen University Press, 2009) DE--Bölcsészettudományi Kar; Gorilovics, Tivadar
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
  • Bélyegkép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Regards croisés
    (Debrecen : Kossuth Egyetemi Kiadó ; Presses Universitaires Blaise Pascal, 2003) Fray, Jean-Luc; Gorilovics, Tivadar
  • Bélyegkép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    Retrouver Jean-Richard Bloch
    (Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1994) Gorilovics, Tivadar
  • Bélyegkép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    Roger Martin du Gard
    (Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1983) Gorilovics, Tivadar
  • Nincs kép
    TételKorlátozottan hozzáférhető
    Romans épistolaires de langue française depuis la fin du 19e siècle
    Kaló, Krisztina; Gorilovics, Tivadar; Irodalomtudományok doktori iskola; DE--TEK--Bölcsészettudományi Kar -- Francia Tanszék
    Kaló Krisztina: Francia levélregények a 19. század végétől napjainkig (Romans épistolaires de langue française depuis la fin du 19e siècle) A doktori értekezés összefoglalása Az értekezés a 20. századi francia irodalom témakörén belül a levélformában írt regényeket vizsgálja műfajtörténeti és tipológiai szempontból. A téma újszerűsége azon az általánosan elfogadott, de valójában téves irodalomkritikai véleményen alapszik, mely szerint a levélregény műfaja a 20. századra a francia irodalomból gyakorlatilag eltűnt. Jean Rousset-nak az a megállapítása, hogy Balzac írta az utolsó jelentősnek mondható levélregényt (Balzac: Mémoires de deux jeunes mariées, 1842; lásd ROUSSET, Jean: Forme et signification. Essais sur les structures littéraires de Corneille à Claudel, Paris, Corti, 1962, 65-66. o.), úgy tűnik, nem helytálló. Ugyanígy vitatható az a vélemény is, amelyet például Gera György képvisel, miszerint „A 20. sz-ban több kísérlet történt a műfaj felelevenítésére, de immár nem tiszta alakjában, inkább betétként, vagy az énregény korszerűsített formájában.” (Lásd levélregény szócikk, Világirodalmi lexikon, VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 232. o.) Az értekezés egyik célja tehát annak a tézisnek a bizonyítása, hogy ez a regényforma a 19. század második felében sem tűnt el teljesen, sőt a 20. században is létezik. A műfaj továbbéléséről tett egyszerű megállapításon túljutva további célként tűztem ki annak vizsgálatát, hogy a korpuszt alkotó művek mennyiben tekinthetők a levélregény-hagyomány folytatásának, illetve – főleg a kortárs művek – hoztak-e tematikai, technikai vagy formai újításokat a műfaj 20. századi történetébe. A levél mint forma számos műfajjal ötvöződik a 20. századi irodalomban. Ezért a végleges korpuszhoz a levélirodalmon belüli szűkítés módszerével jutottam el. A műfaji és terjedelmi korlátozások után az elemzések során csak olyan művekre szorítkoztam, amelyek fiktív levelekből állnak, amelyekben a levélforma, ha nem is egyedüli, de domináns, és amelyek tartalmaznak regényre utaló elemeket – bár a regénynek a 20. században is érvényes meghatározása önmagában sem könnyű feladat. Az értekezés a hagyományos szerkezeti felosztást követi: bevezetésből, három –egyenként hosszabb-rövidebb alfejezetekre tagolódó – fejezetből és befejezésből áll, függelék, valamint illusztráció egészíti ki, majd a felhasznált irodalom jegyzéke zárja. A választott téma létjogosultságát és a korpuszt nagyvonalakban ismertető általános bevezető után a levélregényről írt, illetve az ahhoz kapcsolodó szakirodalmat tekintem át. Ezt követően a levélregény történetét tárgyalom három nagy szakaszban. A kezdetektől 1890-ig tartó időszakot csak nagy vonalakban ismertetem, hiszen ez nem tartozik szorosan az értekezés tárgyához, elengedhetetlen azonban a hagyomány folytatásának megértéséhez. Ezután részletes elemzésekkel igyekszem megvilágítani azt az évtizedet, amely közvetlenül megelőzi a műfaj 20. századi manifesztációit. A történeti fejezet harmadik részében a 20. században megjelent levélregényeket és szerzőiket helyezem el egy elsősorban irodalomtörténeti áttekintésben. Szándékom szerint az itt leírt ismertetések kellő alapot nyújtanak az olvasónak ahhoz, hogy a kevésbé ismert művek további, formai-strukturális elemzése is követhető legyen. Az értekezés második felében a korpusz tipológiai csoportosítására kerül sor, amely során igyekszem egyforma hangsúlyt fektetni az elemzett regények hagyományhoz kötődő, illetve ahhoz képest újító elemeinek feltárására. Kiindulópontnak a szakirodalomban 1966 óta talán legelfogadottabb, Robert Adams Day által adott definíciót alkalmaztam. E szerint levélregénynek tekinthető minden olyan hosszabb-rövidebb, részben vagy teljesen kitalált, prózában írt közlés (narratíva), amelyben a részben vagy teljesen fiktív levelek a narráció közvetítő eszközeként szolgálnak, vagy a cselekmény alakulásában jelentős szerepet játszanak. A formai-strukturális elemzések során a szakirodalom által elfogadott vezérelvek érvényesülnek. Nagyvonalakban megállapíthatjuk, hogy a tipologizálás a levelezésben résztvevők száma, illetve a levelezésben vállalt, azaz rájuk rótt aktív vagy passzív szerep alapján történik. Az értekezés negyedik fejezetében található taxonómia alapjául Frédéric Calas három nagy kategóriáját vettem. Ez alapján megkülönböztetünk monológformájú, dialógusformájú és polifónikus levélregényt. Az első típus azokat a levélregényeket jelöli, amelyekben egyetlen levélíró szemlélete, azaz egyetlen elbeszélői nézőpont érvényesül. A második kategóriába a két levélíró közötti, a levelek számát tekintve nagyjából kiegyenlített levélváltásokat soroljuk. A harmadik nagy csoportba tartozó regények a legösszetettebb, de talán éppen emiatt befogadói szempontból a legizgalmasabb olvasmányélményt nyújtó művek. Ezekben ugyanis a három vagy annál több szereplő közötti, gyakorta szövevényes viszonyok feltárása, a cselekmény bonyodalmainak átlátása, a lélektani elemzések árnyaltságának értékelése nem kis feladatot ró az olvasóra, aki ilyen értelemben maga is részesévé válik az irodalmi alkotás folyamatának. A levélregény 1890 utáni előfordulására vonatkozóan a korpuszban szereplő mintegy hatvan regény alapján a következő megállapítások tehetők: - Az 1890 után megjelent levélregények egy része folytatja a klasszikus hagyományokat, a vizsgált szövegek másik részében viszont újító elemek is fel fedezhetők. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a 20. századi levélregény nem tekinthető a hagyományok szolgai utánzásának, helyette joggal beszélhetünk a műfaj megújulásáról. - A korpuszban szereplő művek esetében az előző századokhoz képest sokkal nagyobb arányban találunk példát a kollektív írásra, és többször tapasztalhatjuk, hogy ugyanazon szerző, saját sikerén felbuzdulva folytatást vagy folytatásokat ír. - Formai szempontból a 20. századi levélregények is igen változatosak. Ez alatt nemcsak a klasszikus monológ, dialógus, polifónia nagy kategóriáin belüli sokszínűséget kell érteni, hanem a szövegek más szövegtípusokkal való ötvöződését is. A formai változatosság mellett a levélregényektől korábban idegen műfaji elemek alkalmazását is megfigyelhetjük. - Szintén 20. századi sajátosság, hogy egyes levélregények témája maga a levélírás vagy általában az írás mint alkotó folyamat. - A taxonómiát tekintve a 20. századi regények besorolhatók a monológ, a dialógus és a polifónia kategóriáiba, de ezeken belül különösen a monológformájú regények mutatnak nagyobb változatosságot az előzményekhez képest. Emellett a dialógusforma is gyakoribb, mint a J. Rousset által vizsgált 17-18. századi korpuszban. - A korpusz elemzése során bemutatott 20. századi sajátosságok felvetik egyes műfaji meghatározások finomításának szükségességét. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a levélregény az egyes szám első személyű elbeszélő módot alkalmazó 20. századi írások között továbbra is jelenlévő, rendkívül összetett és változatos műfaj. A kutatás folytatásának több irányvonala is kínálkozik. Egyrészt érdekesnek tűnik az értekezés korpuszát alkotó műveknek egy mélyebb, narratológiai megközelítése, a szövegszintek, a prototextus, a peritextus és a paratextus vizsgálata. Másrészről szükségesnek látom a korpusz időbeli bővítését mindkét irányba. Harmadrészről a korpusz térben is bővíthető, hiszen a műfaj nem kizárólag francia irodalmi sajátosság. *** Krisztina Kaló: French Epistolary Fiction Since 1890 (Romans épistolaires de langue française depuis la fin du 19e siècle) Thesis Synopsis The thesis aims to give a historical outline and a structural analyse of 20th century French epistolary fiction. The epistolary novel in France dates back to the second half of the 17th century (Guilleragues : Portuguese Letters, 1669). The genre flourished during the 18th century and left to us such great novels as Persian Letters (Lettres persanes, 1821) by Montesquieu, Julie or the New Héloise (Julie ou la Nouvelle Héloïse, 1756) by J.-J. Rousseau and Dangerous Liaisons (Les Liaisons dangereuses, 1782) by Laclos. Literary critics say that the 19th century did not really favour this narrative mode that excluded by definition the presence of an omniscient narrator and made impossible for the author to make his own comments openly. Interestingly enough, it is Balzac himself who provided us a rather rare exception with his Memoir of Two Young Married Ladies (Mémoires de deux jeunes mariées, 1842). So, in spite of the fact that the 19th century is considered to be a period where private correspondence was wide-spread and numerous manuals were published to teach the art of letter writing, the letterform withdrew from literature. However, it is not true that Balzac wrote the last great epistolary novel. In the last one or two decades of the 19th century, about when the genre of the novel suffered from the crisis we mentioned earlier, we can discover some brave efforts to resurrect the epistolary form. Beside Remy de Gourmont, Paul Hervieu, and Marcel Prévost, we find Mario Uchard and Emmanuel-Pierre Rodocanachi in the camp. Furthermore, it is not true either that the only reminiscence of the classical epistolary novel in present-day literature is the technique of inserting letters in the narrative. So, the main objective of the thesis is to prove that the genre still exists. Beside this simple statement, I also want to show to what extent contemporary epistolary novels maintain the tradition and to what extent they bring new elements in its history. In the first phase of the research, I was supported by L. Versini’s, B. Bray’s and F. Jost’s theoretical works. These experts made references and some precious allusions to the survival of the genre in the 20th century. The corpus of the thesis was established by reducing progressively the vast domain of the epistolary literature. I left out of my scope real correspondences, open letters, press articles, theatrical monologues and short stories in letterform. I did not include narratives either in which scattered letters interrupt the third person singular narrative mode. I focused only on narratives in prose that consist of fictitious letters dominating the narration. Among the authors we find well-known names but also numerous unknown ones. I hope that the corpus proves in itself the survival and the variety of the genre after 1890. The thesis is built on a traditional structure. After a general introduction I give a survey of the literature I used to formulate my ideas. In the second chapter the history of the genre is presented in three stages. Relatively little attention is paid to the period from the beginnings up to 1890. This short introduction seemed necessary only to see the continuity of the tradition. The epistolary fictions published between 1890 and 1900 are presented more thoroughly, since I consider them as the direct precursors of the contemporary manifestations. In the last part, the works and the authors are placed in the context of 20th century literary history. In the third chapter I try and give a taxonomy of my corpus, the main principles and the categories of which are borrowed from F. Calas. Calas distinguishes epistolary monologues, dialogues and polyphony. These are valid categories for contemporary epistolary novels, too, but my corpus seems to show more variety in the details. In my research work I took as a starting point the definition given by Roberts Adams Day in 1966. He means by epistolary novel “any prose narrative, long or short, largely or wholly imaginative, in which letters, partly or entirely fictitious, serve as the narrative medium or figure significantly in the conduct of the story.” (DAY, Robert Adams: Told in letters, Epistolary fiction before Richardson, Ann Arbor, The University of Michigan Press, 1966, p. 5.) This definition seems adequate to a contemporary corpus too, for the reason that it does not rejects narratives in which plot built up through letters is only of secondary importance or absent. To sum up the results of the research work and the details analysis, I can make the following statements: - The genre of the epistolary novel survived the 19th century, so contemporary literary criticism should take it into consideration. Its presence is quite important since the 1960s. - One part of the epistolary novels after 1890 follow the tradition. We can find examples of the three great trends which appeared by the end of the 18th century: the exotic, the sentimental and the libertine (also called moralizing) types. - The other part of the novels that I examined shows originality. Among the innovations we can range the collective writing, the serial writing, the formal variety, the combination of letters with other text types (poems, lyrics, advertisement slogans, etc.), the integration of technical inventions in the narrative, the blending of epistolary novel with other types of prose narratives such as the psychological novel, the crime story and the essay. It is also specific to the 20th century that some of the epistolary works are about writing as a creative process (l’aventure de l’écriture, see Ricardou). - As far as the classification is concerned, especially the monologue form shows a greater variety than in the golden age of the genre. Besides, the dialogue form also gives examples, which was not true to the 18th century, as J. Rousset found it. - Having seen the specificities of 20th century epistolary fiction, I take the liberty of suggesting that Y. Giraud’s and F. Calas’ definition should be modified in terms of the plot or Day’s definition should be used, since it is more suitable to describe contemporary epistolary fiction in French. The thesis provides different perspectives for further research. On the one hand the corpus could be examined from other points of view, such as text strata, formal characteristics of the correspondences, letter types, letter functions or the modern ways of creating illusion. On the other hand, the corpus could be extended in time. The examination of the 19th century epistolary novel would build a bridge between the classical highlights and the 20th century manifestations of the genre. But the extension could also be in space, as epistolary novel is not only a French phenomenon. The genre exists both in European and world literature. ***
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    A rövid forma és az értékviszonyok kifejeződése C. F. Ramuz Naplójában
    Nagyné Schmelzer, Erika; Gorilovics, Tivadar; Schmelzer , Erika; Irodalomtudományok doktori iskola
    Ramuz Naplójának szövegébe ágyazott rövid gondolati szakaszok és az általuk megfogalmazott értékviszonyok vizsgálata alapvetően három nagy kutatási területet ölel át: a poétikát, az irodalmi alkotásban rögzített érték feltárása révén a szemiotikát, s az életmű irodalomtörténeti aspektusú megjelenítését. A napló műfaji jellegzetességből és a szerkesztés sajátosságaiból adódóan is töredékes Ramuz-naplóban megjelenő rövid forma vizsgálata a poétika tárgyköréhez kapcsolja az elemző munkát. A maximák, aforizmák, szentenciák, gondolatok és esszék szövegtestből történő kivágása nélkülözhetetlenné teszi e formák definícióját, leírását. Abból a gondolatból kiindulva, hogy az irodalmi műfaj mindig a konkrét szövegben megragadható, változó és komplex jegyek összessége, a dolgozat kizárólag a vizsgált korpusz nyújtotta sajátosságokról kívánt szólni, s a műfajt leíró jegyek csak annyiban tartottak számot az érdeklődésre, amennyiben a szövegkörnyezetből történő kivágást segítették. E szempontból MONTANDON (1992), KOCSÁNY (2002) és FONTANILLE (1999) munkái nyújtottak elméleti alapot és elemzési mintát a dolgozathoz. A műfaj sajátosságain való töprengéseim révén sikerült kijelölni bizonyos formai, stilisztikai, retorikai és szemantikai jegyek alapján a naplóban fellelhető rövid formának tekinthető gondolati szakaszokat. A kiadott Napló teljes terjedelmére kiterjedő vizsgálat révén ezek előfordulása, gyakorisága tükrében a művészi elvek kidolgozásának és a folyamatos önértékelésnek az igényét egy egész életúton éltető alkotói karakter rajzolódik ki. Maga a naplóírás indítéka is nyilvánvalóvá válik. Az életrajzi adatok szerény megjelenése és a két „krónikás” szakasz révén hangsúlyos történelmi események felidézése mellett a napló eszköz és módszer az író számára önmaga és a művészeti tevékenység megismeréséhez. A napló a napi ötletekkel, benyomásokkal, a futtában lejegyzett töredékekkel vagy a szisztematikusan kibontott gondolatokkal, esszékkel egy zárkózott és önbizalmát vesztett ember számára a bizalmas társ, a vitapartner vagy a kritikus szerepének betöltése mellett annak a nagyon praktikus célnak is megfelel, hogy rögzíti s felhasználásra megőrzi a kiépítendő művészi program vagy általában a reflexió aktuális eredményeit. A kérdéses műfajok a naplóírás kronologikus rendjében vizsgált megoszlása és gyakorisága további következtetéseket engedett levonni az írói, gondolkodói alkat tekintetében, s részben ez által kapcsolódik be az elemzésbe az irodalomtörténeti aspektus. Ramuz az indulás időszakában igen nagy számban ír közhelyszerű, megerősítő értelmű maximát. Egy-egy ilyen maxima a környezetéből hozott erkölcsi értékek újrafogalmazása előírás formájában. A későbbi maximákból fokozatosan eltűnik a direkt cselekvésre késztetés, sokkal erőteljesebben mutatkozik meg a gondolat többrétegűsége, s mögötte felsejlenek az érzelmek is. Anélkül, hogy normatív és egyértelmű megfeleltetést vonnánk meg valamely rövid forma és az életrajzi, művészi pálya eseményei között, pusztán leíró jelleggel megállapítható az is, hogy az aforizma a lendületes alkotói kedvvel és a munkával teli időszakok kedvelt gondolati formája. Ugyancsak megfigyelhető az esszé, a gondolat s az ezekből kikristályosodó szentencia dominanciája a két háborús időszak bejegyzései között. Ezek jelenléte az eseményekkel és a körülményekhez alkalmazkodó gondolkodói attitűddel hozható összefüggésbe. A külső történések kényszere alatt a háborúba tévedt emberiség, a civilizáció megújulásának kérdése foglalkoztatja a gondolkodót. A civilizáció és a háború, az emberi alkotás és a rombolás, a költészet szerepe a megrázkódtatásra ítélt emberiség értékeinek átmentésében - ezek azok a tudatot folyamatosan lekötő problémák, melyek adott logikai rend szerint, több mondaton, esetleg több oldalon keresztül kifejtett gondolatláncolatot alkotnak a naplószövegben. A dolgozat célkitűzését tekintve a rövid formák naplótestből történő kivágását segítő definíciókon és jellemzéseken, valamint az egyes műfajokhoz kapcsolódó felhasználói jellegzetességeken és információkon túl semmi nem indokolta volna a rövid bölcseleti formák részletes műfaj-tipológiai feltárását, s ezért az elemzés alapjául a rövid forma lehető legátfogóbb definíciójából indultam ki. E definíció gondolatmenetét követi szerkezetében a dolgozat. Az arisztotelészi gnóma-meghatározás alapján kialakított rövid forma azon műfajok összességét jelenti, melyek - szövegtipológiai szempontból rövidségük és koncentráltságuk, valamint paradox nyitottságuk és zártságuk révén gyakran tipográfiailag is elkülönülnek, s bármikor kiemelhetővé válnak a szövegkörnyezetből, - beszédmód-típusként pedig történetileg és kulturálisan kialakult értékek újrafogalmazását végzik el oly módon, hogy általános érvényű értékítéletet fogalmaznak meg ajánlás céljával. A dolgozat első részében végzett elemzés megmutatta, hogy bizonyos logikai, nyelvészeti, stilisztikai, retorikai, szemantikai jegyek segítségével megbízhatóan lehet a szövegtestből kivágni a sokszínű rövid formát. A dolgozat második része a szemiotika eszköztárából merítve értelmezte az érték és az értékviszonyok formálódását az előzőleg feltárt gondolati szakaszokban. A rövid forma virtuális önállóságának látszólag ellentmondóan, a naplóban rögzített lelki és művészi érlelődés folyamatába helyezve értelmeztem a vizsgált gondolati műfajokat. Felhívom a figyelmet arra, hogy a szövegtestből történő kivágás eredményét rögzítő maxima-, aforizma- és szentenciagyűjtemény egyes darabjainak értelmezése a műfaji sajátosságokból következően (nyitottság és kontextusfüggés) más lehet, mint a szöveg- és életrajzi kontextusban vizsgált, a dolgozat által bemutatott értelmezés. A nézőpont és értékmegfogalmazás címet viselő fejezet azt igazolja, hogy a rövid forma bizonyos szövegben rögzített megfigyelői-értelmezői stratégiák mentén kristályosodik ki, nem függetlenül a napló szövegkörnyezetétől (lásd szeretet/szerelem kérdése). Ez a meghatározottság viszont nem hatálytalanítja a gondolatok önálló értelmezésre és újraértelmezésre lehetőséget adó, fent említett nyitottságát. Feltételezve, hogy a szemiotikai aspektusú nézőpontvizsgálat a megfigyelő tudat és a világ között formálódó kapcsolat elemzése révén rávilágít az egyén számára fontosnak, értéknek tekintett dolgokra, a nézőpont-stratégiák vizsgálata Ramuz gondolkodói értékrendjéről hordoz információt. A Napló töredékességére hivatkozva csupán három, tematikusan és szövegben történő megjelenés szempontjából különböző példán végeztem el az elemzést, melynek eredményeképpen elmondhatjuk, hogy a diarista-gondolkodó Ramuz-ben erősen él a művészi, alkotói célok és módszerek kidolgozásának igénye, s igyekszik megszabadulni a mások által kiszabott előírásoktól. Gondolkodásmódjára az átfogó, a nagy intenzitású elvek megfogalmazására való törekvés a jellemző. Az esszék, kritikák elemzése a töredékes napló nyújtotta lehetőségekhez képest tovább árnyalhatná ezt a képet, s újabb aspektusból világíthatná meg a fiktív művekben is kimutatható igényt az egyetemes és a példaértékű megformálására. A társadalmi konvenció alapján az olvasó által értelmezett „abszolút jó” és a naplóírói értékes tudás metszéspontjában formálódó értékítéletek értékkategóriák szerinti megjelenítése (a dolgozat utolsó egysége) több tanulságot is hordoz. - A tematikájukban az emberi létezés nagy cselekvési területeihez kapcsolódó, hagyományos értékkategóriákat idéző (morális, a hedonisztikus jó, az igaz, a szép és a metafizikus) minőségek egyenetlen eloszlása, az életút adott szakaszán gyakoribb vagy ritkább előfordulása lehetővé teszi az életművel, az egyes alkotásokkal kapcsolatos összefüggések feltárását, illetve megerősítését. - Az elemzés felfedi a rövid formákban hordozott értékek korrelációját, olyan polifon jellegű összetettségét, mely egyenetlen felépítettségében is lehetőséget ad arra, hogy a befogadó összhangzatként fogja fel az értékek együttesét. A dolgozat csupán az értékirányulás összjátékának a tényét (lásd az abszolút esztétikája), a korreláció elemi szerkezetét, vagyis az értékek együttállását (lásd táblázat!) mutatja ki, s csak bizonyos esetekben jelöl elmozdulási irányokat (értékek közötti meghatározottság). Az elemzést tovább mélyítve határozottabban lehetne megfogalmazni az értékek egymásra hatását s az értékirányokat, s ez Ramuz fiktív műveinek értelmezéséhez szolgálhatna adalékul. - Az értékviszonyok feltárásának dolgozatban megvalósított szintje elégnek bizonyult ahhoz, hogy a Ramuz-kutatások által felvetett kérdéseket a bizalmas jellegénél fogva különös helyzetű napló reflexióinak fényében világítsuk meg. Az alkotói és az emberi önértékelés gondolatköre után az ars poetica elemeinek problematikája került tárgyalásra: a szerelem/szeretet motívuma, a szülőföldhöz, az anyanyelvhez, az egyszerű szőlőművesek világához való kötődése, a művészi megjelenítés és valóságteremtés, az előbbiekhez valamilyen szinten kapcsolódó regionalitás és nem utolsó sorban a ramuz-i metafizikusság kérdése. Az értékviszonyok vizsgálata így vezeti el az elemzőt Ramuz irodalomtörténeti helyének kijelöléséhez, jelentőségének felméréséhez, megerősíti továbbá a sajátos nyelvhasználatban és a tárgyiasság egyéni koncepciójában rejlő ramuz-i újszerűséget. - A svájci szerző egyetlen művében megfogalmazott értékviszonyok elemzése felveti új kutatásként az értékviszonyok kontrasztív vizsgálatának a lehetőségét: az azonos korszakbeli magyar irodalom hasonló karakterű megnyilvánulásainak feltárását, az előzővel történő összevetését. Szerencsés lenne a történetiség erőteljesebb megvilágítása, hiszen kiderülne, mennyiben lehetnek formálói az adott történelmi helyzet teremtette körülmények egy írói életműben a lét- és művészetfilozófiának Charles Ferdinand Ramuz a „svájci francia irodalom legnagyobb regényírója s Rousseau óta legeredetibb és legmélyebb hatású szószólója” mesél. Lírai hangvételű eposzai miatt mindenki költőnek nevezi a költészetnek a pályája legelején búcsút mondó írót. A különös műgonddal kidolgozott stílusával: a kényelmesen gördülő, a hősök léptének ritmusához igazított mondatokkal, az élőbeszéd töredékességét és a zsoltárok dallamát egyaránt idéző előadásmóddal, az emberben és a természetben is az öröktől létezőt kereső fikcióival a modern és az archaikus összecsengését hozza létre. Huszadik századi hősei az esetenként fantasztikumot sem nélkülöző regényvilágban a mítoszok és legendák kozmikus erőivel mérik össze magukat elkeseredetten keresve a boldogságot. A művekből sugárzó pesszimizmust csak akkor tudja feloldani az olvasó, ha felismeri, az emberi elégedettség és kiteljesedés forrása az öröktől való lét szinonimájaként felfogható princípium, az abszolút felfedezése a világ viszonylagosságában. A rövid formák elemzésének egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a költő az irodalmi nyelv, a stílus eszközeivel, a tonalitás révén mutatja meg egy kis közösség egyedi és esendő világából építkezve az abszolút érvényűt, kapaszkodót nyújtva a mindenkori embernek az eligazodáshoz.
  • Nincs kép
    TételSzabadon hozzáférhető
    Vita az akadémiai doktori címről
    (1995) Gorilovics, Tivadar