Kaló Krisztina: Francia levélregények a 19. század végétől napjainkig (Romans épistolaires de langue française depuis la fin du 19e siècle)

A doktori értekezés összefoglalása

Az értekezés a 20. századi francia irodalom témakörén belül a levélformában írt regényeket vizsgálja műfajtörténeti és tipológiai szempontból. A téma újszerűsége azon az általánosan elfogadott, de valójában téves irodalomkritikai véleményen alapszik, mely szerint a levélregény műfaja a 20. századra a francia irodalomból gyakorlatilag eltűnt. Jean Rousset-nak az a megállapítása, hogy Balzac írta az utolsó jelentősnek mondható levélregényt (Balzac: Mémoires de deux jeunes mariées, 1842; lásd ROUSSET, Jean: Forme et signification. Essais sur les structures littéraires de Corneille à Claudel, Paris, Corti, 1962, 65-66. o.), úgy tűnik, nem helytálló. Ugyanígy vitatható az a vélemény is, amelyet például Gera György képvisel, miszerint „A 20. sz-ban több kísérlet történt a műfaj felelevenítésére, de immár nem tiszta alakjában, inkább betétként, vagy az énregény korszerűsített formájában.” (Lásd levélregény szócikk, Világirodalmi lexikon, VII. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 232. o.) Az értekezés egyik célja tehát annak a tézisnek a bizonyítása, hogy ez a regényforma a 19. század második felében sem tűnt el teljesen, sőt a 20. században is létezik. A műfaj továbbéléséről tett egyszerű megállapításon túljutva további célként tűztem ki annak vizsgálatát, hogy a korpuszt alkotó művek mennyiben tekinthetők a levélregény-hagyomány folytatásának, illetve – főleg a kortárs művek – hoztak-e tematikai, technikai vagy formai újításokat a műfaj 20. századi történetébe. A levél mint forma számos műfajjal ötvöződik a 20. századi irodalomban. Ezért a végleges korpuszhoz a levélirodalmon belüli szűkítés módszerével jutottam el. A műfaji és terjedelmi korlátozások után az elemzések során csak olyan művekre szorítkoztam, amelyek fiktív levelekből állnak, amelyekben a levélforma, ha nem is egyedüli, de domináns, és amelyek tartalmaznak regényre utaló elemeket – bár a regénynek a 20. században is érvényes meghatározása önmagában sem könnyű feladat. Az értekezés a hagyományos szerkezeti felosztást követi: bevezetésből, három –egyenként hosszabb-rövidebb alfejezetekre tagolódó – fejezetből és befejezésből áll, függelék, valamint illusztráció egészíti ki, majd a felhasznált irodalom jegyzéke zárja. A választott téma létjogosultságát és a korpuszt nagyvonalakban ismertető általános bevezető után a levélregényről írt, illetve az ahhoz kapcsolodó szakirodalmat tekintem át. Ezt követően a levélregény történetét tárgyalom három nagy szakaszban. A kezdetektől 1890-ig tartó időszakot csak nagy vonalakban ismertetem, hiszen ez nem tartozik szorosan az értekezés tárgyához, elengedhetetlen azonban a hagyomány folytatásának megértéséhez. Ezután részletes elemzésekkel igyekszem megvilágítani azt az évtizedet, amely közvetlenül megelőzi a műfaj 20. századi manifesztációit. A történeti fejezet harmadik részében a 20. században megjelent levélregényeket és szerzőiket helyezem el egy elsősorban irodalomtörténeti áttekintésben. Szándékom szerint az itt leírt ismertetések kellő alapot nyújtanak az olvasónak ahhoz, hogy a kevésbé ismert művek további, formai-strukturális elemzése is követhető legyen. Az értekezés második felében a korpusz tipológiai csoportosítására kerül sor, amely során igyekszem egyforma hangsúlyt fektetni az elemzett regények hagyományhoz kötődő, illetve ahhoz képest újító elemeinek feltárására. Kiindulópontnak a szakirodalomban 1966 óta talán legelfogadottabb, Robert Adams Day által adott definíciót alkalmaztam. E szerint levélregénynek tekinthető minden olyan hosszabb-rövidebb, részben vagy teljesen kitalált, prózában írt közlés (narratíva), amelyben a részben vagy teljesen fiktív levelek a narráció közvetítő eszközeként szolgálnak, vagy a cselekmény alakulásában jelentős szerepet játszanak. A formai-strukturális elemzések során a szakirodalom által elfogadott vezérelvek érvényesülnek. Nagyvonalakban megállapíthatjuk, hogy a tipologizálás a levelezésben résztvevők száma, illetve a levelezésben vállalt, azaz rájuk rótt aktív vagy passzív szerep alapján történik. Az értekezés negyedik fejezetében található taxonómia alapjául Frédéric Calas három nagy kategóriáját vettem. Ez alapján megkülönböztetünk monológformájú, dialógusformájú és polifónikus levélregényt. Az első típus azokat a levélregényeket jelöli, amelyekben egyetlen levélíró szemlélete, azaz egyetlen elbeszélői nézőpont érvényesül. A második kategóriába a két levélíró közötti, a levelek számát tekintve nagyjából kiegyenlített levélváltásokat soroljuk. A harmadik nagy csoportba tartozó regények a legösszetettebb, de talán éppen emiatt befogadói szempontból a legizgalmasabb olvasmányélményt nyújtó művek. Ezekben ugyanis a három vagy annál több szereplő közötti, gyakorta szövevényes viszonyok feltárása, a cselekmény bonyodalmainak átlátása, a lélektani elemzések árnyaltságának értékelése nem kis feladatot ró az olvasóra, aki ilyen értelemben maga is részesévé válik az irodalmi alkotás folyamatának. A levélregény 1890 utáni előfordulására vonatkozóan a korpuszban szereplő mintegy hatvan regény alapján a következő megállapítások tehetők:

• Az 1890 után megjelent levélregények egy része folytatja a klasszikus hagyományokat, a vizsgált szövegek másik részében viszont újító elemek is fel fedezhetők. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy a 20. századi levélregény nem tekinthető a hagyományok szolgai utánzásának, helyette joggal beszélhetünk a műfaj megújulásáról.
• A korpuszban szereplő művek esetében az előző századokhoz képest sokkal nagyobb arányban találunk példát a kollektív írásra, és többször tapasztalhatjuk, hogy ugyanazon szerző, saját sikerén felbuzdulva folytatást vagy folytatásokat ír.
• Formai szempontból a 20. századi levélregények is igen változatosak. Ez alatt nemcsak a klasszikus monológ, dialógus, polifónia nagy kategóriáin belüli sokszínűséget kell érteni, hanem a szövegek más szövegtípusokkal való ötvöződését is. A formai változatosság mellett a levélregényektől korábban idegen műfaji elemek alkalmazását is megfigyelhetjük.
• Szintén 20. századi sajátosság, hogy egyes levélregények témája maga a levélírás vagy általában az írás mint alkotó folyamat.
• A taxonómiát tekintve a 20. századi regények besorolhatók a monológ, a dialógus és a polifónia kategóriáiba, de ezeken belül különösen a monológformájú regények mutatnak nagyobb változatosságot az előzményekhez képest. Emellett a dialógusforma is gyakoribb, mint a J. Rousset által vizsgált 17-18. századi korpuszban.
• A korpusz elemzése során bemutatott 20. századi sajátosságok felvetik egyes műfaji meghatározások finomításának szükségességét. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a levélregény az egyes szám első személyű elbeszélő módot alkalmazó 20. századi írások között továbbra is jelenlévő, rendkívül összetett és változatos műfaj.

A kutatás folytatásának több irányvonala is kínálkozik. Egyrészt érdekesnek tűnik az értekezés korpuszát alkotó műveknek egy mélyebb, narratológiai megközelítése, a szövegszintek, a prototextus, a peritextus és a paratextus vizsgálata. Másrészről szükségesnek látom a korpusz időbeli bővítését mindkét irányba. Harmadrészről a korpusz térben is bővíthető, hiszen a műfaj nem kizárólag francia irodalmi sajátosság.

Krisztina Kaló: French Epistolary Fiction Since 1890 (Romans épistolaires de langue française depuis la fin du 19e siècle)

Thesis Synopsis

The thesis aims to give a historical outline and a structural analyse of 20th century French epistolary fiction. The epistolary novel in France dates back to the second half of the 17th century (Guilleragues : Portuguese Letters, 1669). The genre flourished during the 18th century and left to us such great novels as Persian Letters (Lettres persanes, 1821) by Montesquieu, Julie or the New Héloise (Julie ou la Nouvelle Héloïse, 1756) by J.-J. Rousseau and Dangerous Liaisons (Les Liaisons dangereuses, 1782) by Laclos. Literary critics say that the 19th century did not really favour this narrative mode that excluded by definition the presence of an omniscient narrator and made impossible for the author to make his own comments openly. Interestingly enough, it is Balzac himself who provided us a rather rare exception with his Memoir of Two Young Married Ladies (Mémoires de deux jeunes mariées, 1842). So, in spite of the fact that the 19th century is considered to be a period where private correspondence was wide-spread and numerous manuals were published to teach the art of letter writing, the letterform withdrew from literature. However, it is not true that Balzac wrote the last great epistolary novel. In the last one or two decades of the 19th century, about when the genre of the novel suffered from the crisis we mentioned earlier, we can discover some brave efforts to resurrect the epistolary form. Beside Remy de Gourmont, Paul Hervieu, and Marcel Prévost, we find Mario Uchard and Emmanuel-Pierre Rodocanachi in the camp. Furthermore, it is not true either that the only reminiscence of the classical epistolary novel in present-day literature is the technique of inserting letters in the narrative. So, the main objective of the thesis is to prove that the genre still exists. Beside this simple statement, I also want to show to what extent contemporary epistolary novels maintain the tradition and to what extent they bring new elements in its history. In the first phase of the research, I was supported by L. Versini’s, B. Bray’s and F. Jost’s theoretical works. These experts made references and some precious allusions to the survival of the genre in the 20th century. The corpus of the thesis was established by reducing progressively the vast domain of the epistolary literature. I left out of my scope real correspondences, open letters, press articles, theatrical monologues and short stories in letterform. I did not include narratives either in which scattered letters interrupt the third person singular narrative mode. I focused only on narratives in prose that consist of fictitious letters dominating the narration. Among the authors we find well-known names but also numerous unknown ones. I hope that the corpus proves in itself the survival and the variety of the genre after 1890. The thesis is built on a traditional structure. After a general introduction I give a survey of the literature I used to formulate my ideas. In the second chapter the history of the genre is presented in three stages. Relatively little attention is paid to the period from the beginnings up to 1890. This short introduction seemed necessary only to see the continuity of the tradition. The epistolary fictions published between 1890 and 1900 are presented more thoroughly, since I consider them as the direct precursors of the contemporary manifestations. In the last part, the works and the authors are placed in the context of 20th century literary history. In the third chapter I try and give a taxonomy of my corpus, the main principles and the categories of which are borrowed from F. Calas. Calas distinguishes epistolary monologues, dialogues and polyphony. These are valid categories for contemporary epistolary novels, too, but my corpus seems to show more variety in the details. In my research work I took as a starting point the definition given by Roberts Adams Day in 1966. He means by epistolary novel “any prose narrative, long or short, largely or wholly imaginative, in which letters, partly or entirely fictitious, serve as the narrative medium or figure significantly in the conduct of the story.” (DAY, Robert Adams: Told in letters, Epistolary fiction before Richardson, Ann Arbor, The University of Michigan Press, 1966, p. 5.) This definition seems adequate to a contemporary corpus too, for the reason that it does not rejects narratives in which plot built up through letters is only of secondary importance or absent. To sum up the results of the research work and the details analysis, I can make the following statements:

• The genre of the epistolary novel survived the 19th century, so contemporary literary criticism should take it into consideration. Its presence is quite important since the 1960s.

• One part of the epistolary novels after 1890 follow the tradition. We can find examples of the three great trends which appeared by the end of the 18th century: the exotic, the sentimental and the libertine (also called moralizing) types.

• The other part of the novels that I examined shows originality. Among the innovations we can range the collective writing, the serial writing, the formal variety, the combination of letters with other text types (poems, lyrics, advertisement slogans, etc.), the integration of technical inventions in the narrative, the blending of epistolary novel with other types of prose narratives such as the psychological novel, the crime story and the essay. It is also specific to the 20th century that some of the epistolary works are about writing as a creative process (l’aventure de l’écriture, see Ricardou).

• As far as the classification is concerned, especially the monologue form shows a greater variety than in the golden age of the genre. Besides, the dialogue form also gives examples, which was not true to the 18th century, as J. Rousset found it.

• Having seen the specificities of 20th century epistolary fiction, I take the liberty of suggesting that Y. Giraud’s and F. Calas’ definition should be modified in terms of the plot or Day’s definition should be used, since it is more suitable to describe contemporary epistolary fiction in French.

  The thesis provides different perspectives for further research. On the one hand the corpus could be examined from other points of view, such as text strata, formal characteristics of the correspondences, letter types, letter functions or the modern ways of creating illusion. On the other hand, the corpus could be extended in time. The examination of the 19th century epistolary novel would build a bridge between the classical highlights and the 20th century manifestations of the genre. But the extension could also be in space, as epistolary novel is not only a French phenomenon. The genre exists both in European and world literature.