A környezeti problémák sokasodásával fel kellett ismernünk, hogy az emberek nem rendelkezhetnek felelőtlenül, és pazarlóan a természet kincseivel és a Föld javaival. A XX. század embere számára nyilvánvalóvá vált, hogy a környezetszennyezés, a túlnépesedés, az energiapazarlás olyan méreteket öltött, amely közös összefogást és sürgős cselekvést igényel. Ezt a folyamatot elősegítendő, egyértelmű, hogy a környezeti nevelés a közoktatás egyik legfontosabb feladata kell hogy legyen. A tanárképzés során is hangsúlyozzák a környezeti nevelés fontosságát, a tanórák összeállítása során mindenhol gondot kell fordítani arra, hogy megvalósuljon ez a folyamat, a lehető legtöbb helyen, észrevétlenül, mégis hatékonyan, gyakorlatiasan. A hazai szakirodalom hosszasan tárgyalja, hogy milyen eredményeket értek el, vagy kudarcokat szenvedtek az oktatási rendszer ilyen irányú megreformálásával. Sajnos az eredmények szerint a környezeti nevelés még ma is a „tanügy mostohagyereke” (Hargitai, 2009). A dolgozatomban, elsőként szeretném összefoglalni a környezeti nevelés és az ökoiskolák rövid történetét, annak nemzetközi és hazai alakulását, a kezdetektől, egészen 6 napjainkig. Kitérek az ökoiskolák kritériumrendszerére, valamint a környezeti nevelés jelenlegi, felmérések szerinti helyzetére. Az utolsó fejezet, egy saját kutatást ismertet. Összehasonlítom két debreceni gimnázium, egy ökoiskola, és egy nem ökoiskola végzős tanulóinak környezeti tudatosságát, egy hazai és nemzetközi kutatásban is széles körben használatos kérdőív segítségével.