A 17-18. század fordulójának katolikus prédikációi iránt az utóbbi években növekvő érdeklődést mutat az irodalomtörténet-írás. A jelen kötet nem törekszik rendszeres feldolgozásukra, hanem kísérletet tesz egy ellentét felszámolására, amely abból a tényből származik, hogy ezek a hitszónoklatok „egyszerű embereknek", ámde „fodorétott ékes szókkal" szólalnak meg. Olyan új nézőpontot választ a prédikációk értékeléséhez, melyből a fenti ellentét megszüntethető: az isteni dolgok kifejezésére és befogadására elégtelen nyelv és értelem megtapasztalhatóságát, az „akár mit beszéllyek, csak szót szaporítok" antropológiai kényszerét felidéző retorika a vallásos tapasztalat kiindulópontjaként szolgál. A könyvben olvasható elemzések arra irányulnak, hogy a prédikációk miként teremtik meg a nyelvi elégtelenség megtapasztalásának lehetőségét: figurákkal, trópusokkal, és egy sajátos, a barokkra olyannyira jellemző vizualitást is működtető illúzió segítségével.