Dolgozatomban Alice Munro 1990-es években megjelenő elbeszéléseinek neo-gótikus olvasatait mutatom be, azt állítva, hogy e művek jól illeszkednek a női gótika esztétikai és ideológiai hagyományába. Az Open Secrets [Nyílt titok; 1994] és a The Love of a Good Woman (1998; Egy jóravaló nő szerelme [2008]) című kötetek szoros olvasásán keresztül bemutatom a szövegek női gótikára jellemző esztétikai konvencióit és a gender ideológia átalakítására irányuló törekvéseit. Ugyanakkor azt is állítom, hogy Munro elbeszélései számos ponton újraformálják a hagyomány konvencióit, ezzel megkérdőjelezve azokat a női gótikus megoldásokat, amelyek segítségével a hagyomány képviselői megoldani látták a gender egyenlőtlenségek kérdését. Ezt a meta-gótikus szinten megjelenő kritikus attitűdöt jelzi a ‘neo-’ előtag.
Először a Munro életmű kritikai hagyományát vizsgálom, azt állítva, hogy ez nem alkalmas a tárgyalt művek sajátos jellemzőinek adekvát feltérképezésére; emellett rámutatok azokra az okokra is, amelyek az életművet a realista kánonon belüli értelmezhetőség felé mozdították el. Ezt követően a kritikatörténet azon fejezetét vizsgálom, amely a realista esztétikai gyakorlat valorizálásához és a gótika devalvációjához vezetett. A gótikát és a női gótikát olyan karneváli írásmódként értelmezem, amelyek ahelyett, hogy elfednék a különböző gender ideológiák harcát, tudatosan azokra a társadalmi és pszichés veszteségekre irányítják a figyelmet, amelyek a gender artikulációját kísérik. A disszertáció ebbe a hagyományba illeszti Munró műveit, azt állítva, hogy ezek a paradigmatikus női gótikus történet kortárs megjelenési formái, amelyekben a szereplők tapasztalatai a gender parabolikus tapasztalatát követik, egy kivételtől eltekintve: a szereplők nem csak a gender ideológiát kérdőjelezik meg, hanem a női gótika problémamegoldását is. Bemutatom, hogy Munro hogyan formálja újjá a női gótika alapvető konvencióit: így a szöveg világának bifurkációját, melynek átalakítása szisztematikusan aláássa a hősnő érdemességének diszkurzusát, a kettős cselekményszerkezet határozott kettéválasztását, melynek erotikus cselekményét Munro a románc zárlaton túl is folytatja és melynek keresés cselekményének egy meghatározó elemét, a (gótikus) anya keresésének toposzát új megvilágításba helyezi. Azt állítom, hogy Munro 1990-es években írt elbeszélései határozottan szakítanak a női gótika számos hagyományával: így ahelyett, hogy a hősnőt érdemei elismeréseként megajándékoznák egy egyenlőségen alapuló heteroszexuális kapcsolat ígéretével, egy a megértés és a kölcsönös felelősségvállalás alapjain nyugvó női kapcsolati rendszer mellett érvelnek. Az elbeszélések szoros olvasása közben széles elméleti háttérre támaszkodom, amelyek összességében alátámasztják a munrói neo-gótika hipotézisét. The dissertation explores Alice Munro’s fiction of the 1990s as female (neo-)gothic fiction that is part of a wider female gothic tradition both in its aesthetic practices and its ideological alignment. By close reading the volumes Open Secrets (1994) and The Love of Good Woman (1998), it argues that her narratives utilize fundamental female gothic conventions and that they continue the female gothic project of negotiating the ideology of gender. At the same time, it also argues that they do not simply recycle but also revise several conventions in order to interrogate the remedy female gothicists found to rebalance gender inequities on a meta-gothic level. This critical impulse is registered by the prefix ‘neo-.’ The discussion starts by pointing to the critical tradition of Munro’s fiction arguing that it cannot account for the peculiarities of her work while some of the reasons behind the insistence to align it with a canonical literary tradition of high prestige, realism, are also highlighted. An examination of the critical discourse within which the prestige of realist aesthetic practices and the disrepute of those of the gothic came to be established follows. The gothic and the female gothic are defined as self-conscious carnivalesque literary sites that do not naturalize gender but put into relief the social and psychic costs its cultural articulation entails. The dissertation inserts Munro’s fiction into this tradition arguing that it tells the female gothic paradigmatic story in which characters’ experience is the parabolic experience of gender but for one fundamental difference: her characters are led not only to challenging narratives of origin but to interrogating the female gothic solution also. The discussion in Chapters 3 to 5 examines Munro’s revision of major female gothic conventions. By investigating the bifurcation of the textual universe, Chapter 3 points to the discourse of female heroinic worth, which Munro systematically undermines. Chapter 4 turns to the erotic plot of the female gothic double plot structure, arguing that Munro experiments with alternative female life routes that come after the happy ending. Chapter 5 focuses on the mother-daughter bond that replaces the fundamental female gothic topos of the Gothic Mother, a constitutive element of the female gothic quest/ambition plot. The dissertation argues that Munro’s fiction decidedly seeks to break with some of the inherited structures and technologies of the female gothic as it seeks to write female characters into connection with one another rather than insist on the heroine’s right for a heterosexual partnership of two equals because she deserves it. The results based on the close reading of individual narratives by enlisting a multifaceted theoretical arsenal corroborate the hypothesis that Munro’s fiction of the 1990s belongs to the female gothic tradition in its aesthetic practice and ideological alignment as well, though it is not uncritical of it.