Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola

Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez

https://hdl.handle.net/2437/2309

Bölcsészettudományi Doktori Tanács

Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)

D47

tudományterület:
bölcsészettudományok

tudományág:
irodalom- és kultúratudományok

Doktori programok:

Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter)
Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)

Böngészés

Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 162)

Szabadon hozzáférhető
The Rise of Neoconservative Foreign Policy and its Impact on American-Iranian Relations (1973-1976)
Awale , Rasha Fuad M.; Glant, Tibor; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
A disszertáció az 1970-es években az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájában bekövetkezett jelentős változást vizsgálja, különös tekintettel ebben a folyamatban a neokonzervatívok szerepére. A globális kihívások, így a vietnámi háború, az 1973-as olaj embargó és az OPEC befolyásának növekedése közepette a neokonzervatívok a közel-keleti olajkitermelő országok növekvő hatalmát és az arab-izraeli konfliktust az Egyesült Államok érdekeit és a nyugati liberális rendet érintő közvetlen fenyegetésként értékelték. Befolyásos agytrösztök és folyóiratok platformjait felhasználva egy olyan konfrontatív külpolitika mellett érveltek, amely a Perzsa-öböl olajmezőinek ellenőrzésére és Izrael expanziós politikájának támogatására épült. Ez a megközelítés azonban gyakran kontraproduktívnak bizonyult, mivel félreértelmezte a régió valós porblémáit és globális ellenszenvet váltott ki az Egyesült Államokkal szemben. A disszertáció kritikusan elemzi az 1973 és 1976 közötti neokonzervatív narratívákat és politikát, különös tekintettel az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokra gyakorolt hatásukra. Azt állítja, hogy ez a politika nem szolgálta az amerikaiak hosszú távú érdekeket, sőt hozzájárult az amerikai–iráni kapcsolatok romlásához, a sah bukásához és az amerikaellenes érzelmek növekedéséhez a Közel-Keleten és a harmadik világban. Szemben az általános véleménnyel, miszerint az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokat a sah alatt erős és tartós szövetség jellemezte, a disszertáció azt állítja, hogy a kapcsolatok a 1973-as háború és az azt követő olajválság után kezdtek megváltozni. Az Egyesült Államok kiszámíthatatlan bel- és külpolitikája, szövetségeseinek megvédésére való képtelensége, valamint a délkelet-ázsiai háborúk által felszínre hozott katonai korlátai ösztönözték a sahot arra, hogy független olaj- és külpolitikát folytasson. A maguk részséről ezt a neokonzervatív értelmiségiek és politikusok az amerikai hegemónia fenyegetéseként értékelték. A disszertáció nyomon követi a neokonzervatív külpolitika előtérbe kerülését, és azt állítja, hogy a sah bukása volt az egyik első eredménye ennek a trendnek. Rámutat a neokonzervatívok azon erőfeszítéseire, melyek – a Nixon- és Ford-adminisztrációk alatt – a Közel-Keleten az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésére irányultak, kezdetben a Perzsa-öböl olajmezőinek katonai úton történő megszerzése, majd később az amerikai szövetségek Iránról Szaúd-Arábiára történő átrendezése útján.
Szabadon hozzáférhető
From Arctic Wayfarers to Arctic Denizens: Inuit Cultural Identity and Its Textual Representations
Nándori , Rita; Tóthné Dr. Espák, Gabriella; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
Az értekezés elsődleges célkitűzése egy eddig kevéssé feltérképezett, kanadai őslakosokat érintő terület kutatása; pontosabban az inuit kulturális identitást érintő külső kapcsolatteremtés, majd később a letelepedés okozta paradigmaváltás hatásait mutatom be a kulturális identitás vizsgálatával és ezt követően annak szóbeli és írásbeli költeményeken keresztül való elemzésével. A disszertáció első felében egy az identitás koncepciójának megformálására alkalmazott összetett elméleti keretrendszert hozok létre, az úgynevezett Inuit Identity Composition and Change Analysis, röviden ICCA néven (inuit identitás összetétel és változás vizsgálat), mely segítségével izolálom az inummariq (“igazi inuit”) fogalmat. Alapvetően három irányban vizsgálódok: tér és társadalom kapcsolata, telepes kulturális lenyomat és generációs változások. Ezen irányvonalak szolgálatában a kultúraközi pszichológia, szociológia és humángeográfia tudományterületének egyes alaptéziseit adaptálom a kanadai őslakos inuitok kulturális helyzetéhez. John W. Berry pszichológiai modelljét, Peter Weinreich szociokulturális identitás struktúra analízisét és Fernando Ortiz transzkulturációs elméletét is figyelembe veszem. Ezenkívül a humángeográfa identitást érintő térbeliség, territórium, határ és határmezsgye fogalmát is bevezetem. Emellett analízisem részét képezi Pierre Bourdieu generációs elmélete, különösképpen a habitus és kulturális tőke fogalma; valamint a Maurice Halbwachs és Jan Assmann által megfogalmazott kulturális emlékezet koncepciója. Ezt követően egy etnohistóriai áttekintés keretében vizsgálom a kulturális identitás változását, különös tekintettel az életforma, gazdaság, értékrendszer és az őshaza megalakulásának kultúrára tett hatásaira. Feltérképezem az 1950-es és 60-as években zajló letelepedés okozta paradigmaváltás fontosságát, hiszen ebben az időben az északhoz való geopolitikai viszonyulás megváltozásának eredményeképp a sarkvidéki vándorok szakítottak a nomád életformával és városlakókká váltak. Az értekezés ezen része azt vizsgálja, hogy a déllel való folyamatos kapcsolattartás következményeként megjelenő szedentizmus hogyan hatott az inuit identitásra. Kutatásom másik fő célja az inuit identitás szövegközi vizsgálata, amelyet az irodalmi keretrendszer átstrukturálásával és az orature (szóbeli költemény) műfaj bevezetésével hajtok végre, melynek eredményeképp egy antológiát is összeállítok. Ennek megfelelően, értekezésem második felében megállapítom, hogy a szellemi termékek kulturális emlékezetként funkcionálnak, melyek segítségével az inuit identitás változásai nyomonkövethetőek. Ez követően egy újfajta, inuit irodalomelméleti keretrendszert vezetek be. Az írásbeliség kora előttről származó, szóban komponált és szórakoztató jellegű (orature) költeményeket külön értelmezem az irodalom berkeibe tartozó versektől. Ezen struktúra a dekontextualizált kontakt-tradicionális dalszövegek különféle stílusainak értelmezésénél különösen hasznos. A dalszövegek és versek elemzésénél segítségül hívom az identitás vizsgálatára létrehozott elméleti keretrendszert, valamint azokat az etnohistóriai feljegyzéseket, amelyek rávilágítanak a kulturális identitás szövegközi felbukkanására. Először a hagyományos, szóban komponált dalszövegeket műfajilag rendszerezem és elemzem, majd a letelepedés utáni dalszövegek, spoken word performansz szövegek és versek szövegközeli vizsgálatát hajtom végre az identitás változásaira fókuszálva. Összefoglalva, értekezésem elsődleges célja az inuit kulturális identitás vizsgálata, melyet egy egyedi, interdiszciplináris értelmezési keretrendszer megteremtésével, az elmúlt szász évben végbement paradigmaváltások etnohistóriai hátterének ismertetésével és egy új irodalmi műfaj bevezetésén alapuló identitás-orientáltságú dalszöveg- és verselemzéssel hajtok végre. Továbbá kutatásom eredményeként egy antológia alapjait állítom össze, amely a szóbeli és írásbeli dalszövegek és költemények teljes alkotói és műfaji áttekintésére tesz kísérletet az inuit kultúra első feljegyzéseitől napjainkig.
Szabadon hozzáférhető
Роман-комментарий как жанр постмодернистской прозы: специфика и генезис
Mazalevsky, Dmitry; Goretity, József; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Szlavisztika Intézet
Аннотация В диссертации подробно рассматривается процесс возникновения, становления и развития романа-комментария как самостоятельного жанра постмодернистской прозы в современной русской литературе. Мы изучаем жанровую специфику и ключевые характеристики этого жанра путём анализа его основных произведений, в которых многочисленные сноски и примечания к основному тексту играют ведущую роль и рассматриваются как фикциональные паратекстуальные элементы. В первой главе исследования даётся подробное описание сноски и примечания как элементов текста и выводится их определение. На основе трудов Жерара Женетта, Юрия Лотмана, Михаила Бахтина и Эдварда Малони изучается то, как с эволюцией романа на протяжении веков меняется роль сносок и примечаний в тексте, и какое влияние это оказывает не только на выстраивание автором нарратива в произведении, но и на то, как меняется восприятие текста читателем. Опираясь на теорию паратекстов и сравнивая роман-комментарий с интерактивным романом, гиперроманом и филологическим романом, мы выделяем изучаемый жанр среди многообразия других жанровых форм, описывая его уникальные особенности и отличительные черты. Основываясь на исследованиях Галины Нефагиной, Ирины Скоропановой и Вадима Руднева, мы обосновываем принадлежность романа-комментария к постмодернистской литературе. Во второй главе даётся подробное исследование развития и формирования сноски и примечания как инструментов организации текста, изучается эволюция этих элементов в европейской литературе и традиции. Полагаясь на работы Энтони Графтона и Чака Зерби, мы прослеживаем путь сноски от её первого появления в печати до широкого распространения в XVIII-XIX веках. На примере текстов Николая Карамзина, Ивана Болтина и Михаила Ломоносова мы рассматриваем то, как сноски и примечания использовались в русской традиции конца XVIII – начала XIX веков в академических и художественных текстах. Во второй части второй главы анализируются произведения классической русской литературы XIX-XX веков, в которых используются фикциональные сноски и примечания, а также то, какую роль данные элементы играют в этих романах. В исследовании доказывается, что именно эти произведения сыграли определяющую роль в эволюции сноски и примечания как фикционального паратекста и стали важнейшей предпосылкой возникновения жанра романа-комментария во второй половине XX века. Третья глава фокусируется на анализе ключевых произведений в жанре романа-комментария. Подчёркивая сходства и отмечая различия произведений Владимира Набокова, Евгения Попова, Дмитрия Галковского и Михаила Веллера, мы также изучаем то, с какими целями авторы прибегают к использованию фикциональных паратекстов в своих романах, как этот жанр помогает раскрыть и передать тот или иной авторский замысел и авторскую идею. Роман Набокова «Бледный огонь» рассматривается в качестве произведения, заложившего основы изучаемого жанра: в этой части главы исследуются его символика, гипертекстуальная структура, большое внимание уделяется фикциональным примечаниям и фикциональному именному указателю. В романе Попова «Подлинная история “Зелёных музыкантов”» фикциональные паратексты изучаются как инструмент противодействия цензуре и самоцензуре, развенчивания пропагандистских мифов и борьбы с авторитаризмом линейного текста. В этой части исследования подробно исследуется то, как Попов с помощью фикциональных примечаний смешивает и совмещает разные языковые регистры и стили, создавая в романе комплексную гипертекстуальную систему. Роман Галковского «Бесконечный тупик» анализируется с точки зрения попытки автора с помощью фикциональных примечаний выразить свои философские взгляды на русский язык, русскую литературу и историю. Создавая комплексную систему перекрёстных фикциональных примечаний, Галковский реконструирует в романе уникальную литературную модель русского национального мышления, которая мыслится им как фрагментарная, прерывистая и литературоцентричная. Произведение Веллера «Не ножик не Серёжи не Довлатова» рассматривается как родственное роману-комментарию, однако не полностью тождественное ему – ключевые особенности этого произведения позволяют ещё точнее определить жанровые характеристики романа-комментария. Данная диссертация расширяет и углубляет знания о фикциональных сносках и примечаниях в современной русской литературе, закрепляет роман-комментарий как самостоятельный жанр постмодернистской прозы и служит важным подспорьем для дальнейших литературоведческих работ и исследований русской и мировой литературы.
Szabadon hozzáférhető
Children’s Television Media and Screen Experiences in India: In the Light of Social, Economic and Technological Changes between 2000 and 2020
Hooda, Neha; Kalmár, György; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
Absztrakt A huszonegyedik századi indiai médiakultúra gyors és kiterjedt átalakuláson ment keresztül minden szempontból: mind a tartalom előállítása, terjesztése és fogyasztása, a technológiai eszközök és feltételek, mind a kapcsolódó társadalmi gyakorlatok tekintetében. Különösen a 7-12 év közötti városi középosztálybeli gyermekek körében történt jelentős változás és növekedés az audiovizuális médiafogyasztásban, ami elsősorban a gazdasági növekedésnek, a társadalmi struktúrák változásának, és az 1990-es évek utáni technológiai újításoknak köszönhető. Az 1990-es évek elején az ország gazdasági válságot élt át, minek következtében gazdasági liberalizációs intézkedéseket vezettek be. Ez privatizációhoz és közvetlen külföldi befektetésekhez vezetett az országban. Narayan (2014) elemzése szerint a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció a televíziózás egyre nagyobb mértékű elüzletiesedését vonta maga után. A 2000-es évektől kezdve a műholdas és internetes technológián alapuló műsorszórás növekedett. A társadalmi környezet is megváltozott, ami a hagyományos, többgenerációs háztatásokkal szemben a nukleáris családok és a dolgozó szülők számának növekedését jelentette, valamint a média növekvő integrációját hozta el az emberek mindennapi életébe. A városi Indiában a média előállításának, terjesztésének és fogyasztásának jelenleg egy hibrid modelljét figyelhetjük meg, amelynek három fő aspektusa van. Ebben a modellben a hagyományos televíziós tartalmak és az interneten keresztül közvetített videó streaminget (OTT) használó, internetalapú tartalmak platformok közötti médiafogyasztása zajlik. A fogyasztás különböző, méretükben és mobilitásukban eltérő eszközökön zajlik, például a nagyobb és mozdulatlan televízió és a mobil és kisebb okostelefon/ laptop/ ipad segítségével. A terjesztés és a fogyasztás dinamikája a sugárzástól a személyes közvetítésig terjed. Ennek eredményeképpen a gyermekek számára új médiakultúra alakult ki. A disszertációban a városi középosztálybeli otthonokból származó gyermekek médiatapasztalataival kapcsolatos megállapításaimat mutatom be a meglévő tudományos kutatásokkal, programelemzésekkel és egy Indiában végzett kis léptékű etnográfiai vizsgálattal együtt.
Szabadon hozzáférhető
Intellectual Encounters across the Mediterranean: Decolonial Hermeneutics and Moroccan Ambassadorial Narratives in Early Modernity
Guennouni Idrissi, Achraf; Venkovits, Balázs; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
A doktori disszertáció a „dekolonialitás” [decoloniality] és az „új diplomáciatörténet” [New Diplomatic History] keretein belül vizsgálja négy muszlim marokkói követ/utazó szellemi tevékenységét a kora újkori Európában (16-18. század). A történettudomány hagyományosan szűkebb látókörben vizsgálta a muszlim diplomatákat, leginkább az európai modernitás iránti vonzalmukat vagy annak elutasítását hangsúlyozva. Ez a disszertáció ezzel szemben a dekolonialista megközelítés segítségével világít rá a kora újkori marokkói követek európai modernitásra vonatkozó mélyreható intellektuális kritikájára és diplomáciai elkötelezettségére. Bemutatja, hogy a muszlim követek Földközi-tengeren átnyúló tevékenysége hogyan tette lehetővé a kora újkori Európával való, felekezeteken átívelő intellektuális találkozásokat, és hogyan segítette elő olyan fogalmi és etikai formációk létrehozását, amelyek egyszerre építettek a helyi muszlim jogtudományi és intellektuális ismeretekre, valamint az európai mediterrán és atlanti intellektuális történelemre, ezzel kialakítva az általam iszlám [Islamicate] diplomáciának nevezett keretrendszert. A disszertáció az útleírásaik intellektuális és diplomáciai jelentőségét azáltal tárja fel, hogy rávilágít a különböző (helyi, mediterrán és atlanti) fogalmak és szempontok nem nyugati központú alkalmazására, amely feltárja a kora újkori iszlám diplomácia és a felvilágosodás szerinti diplomáciai magatartás elveinek kon/divergenciáját. Ebből a célból vezetem be a dekolonialista hermeneutika fogalmát, amely az Én saját intellektuális és vallási kontextusán belüli megértését hangsúlyozza, még mielőtt kultúrák közötti összehasonlító elemzésekbe bocsátkozna. Ez egyfajta dekolonialista diskurzus a gadameri filozófiai hermeneutikával, amely kétirányú: 1) hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a muszlim utazók intellektuális és vallási hagyományait figyelembe vegyük, még azelőtt, hogy az európai társadalmakkal való találkozásaikat vizsgálnánk; 2) vizsgálja a diskurzusaikat lehetővé tevő anyagi feltételeket, valamint azokat az értelmezési kereteket, amelyekben az ilyen diskurzusok értelmezhetőek voltak/nem voltak értelmezhetőek. A dekolonialista hermeneutika alkalmazásával ez a kutatás a nem nyugati intellektuális és diplomáciai vállalkozások árnyaltabb megértését szolgálja, túllépve a modernitás nyugat-centrikus fogalmain alapuló leegyszerűsítő elemzéseken. Ezekre a szövegekre olyan lehetőségekként tekinthetünk, amelyek az iszlám nemzetközi politikában betöltött szerepének és a muszlim követek nemzetközi ügyek lebonyolításában tanúsított intellektuális éleslátásának megértéséhez szükségesek.
Szabadon hozzáférhető
’There are many stories I could tell’: Cultural Memory and Trauma in Jesmyn Ward’s Salvage the Bones and Sing, Unburied, Sing
Khedhir, Yesmina; Gaál-Szabó, Péter; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
Abstract The dissertation examines the multiple aspects of memory and trauma in Jesmyn Ward’s two critically acclaimed novels, Salvage the Bones (2011) and Sing, Unburied, Sing (2017). I argue that Ward recovers past and more recent memories and traumas to turn them into narratives of individual and collective survival and healing. The major mechanism of survival/healing Ward emphasizes is reconnection: to the past, nature, the family, and the community. The reward of such reconnection is a grounded sense of identity and community through a reconfigured knowledge of the past. In light of key notions related to memory and trauma studies that I explain in the first introductory chapter, the dissertation identifies four major tropes in Ward’s two novels addressed in four respective analytical chapters: haunting, ecomemory, motherhood, and familial care. The trope of haunting reads the ghost figure from two different perspectives and identifies two major functions in connection with it. While most critics tend to link the ghost figure to magic realism or to the Southern Gothic tradition, I examine it, first, from an Africanist perspective to define it accordingly as a tool for cultural reclamation. Second, the ghost plays the role of historical “revisioning” by invoking individual and more historical traumas, slavery and lynching in particular, while connecting them to their ongoing legacies in the present lives of the main characters. Haunting proves also important in the way it instigates healing, allowing traumatized characters to face their violent past, verbalize their traumas, and ultimately come to terms with them. The trope of ecomemory offers an ecological reading of memory and trauma in the two novels based on Kimberly Ruffin’s “ecological beauty-and-burden paradox.” It shows, in the first part, the symbiotic and healing relationship between the characters and their Southern landscape in Sing. As a female healer and Vodou practitioner, Mam, the matriarch of the family in the novel, cultivates a spiritual connection with the land. Her masculine counterpart, Pop, maintains a similar harmonious relationship with nature in line with his African, Christian, and Native American beliefs and worldviews. Moving to the burden aspect of Ruffin’s ecological dichotomy, the second part of the chapter focuses on environmental racism and ecological trauma in Salvage. It examines the Batiste family’s “disposability” in their environment as well as their struggle with Hurricane Katrina, a natural disaster that I also read as an individual and a collective/cultural trauma. The third aspect relates to motherhood as a central topic in Ward’s cultural narratives. While the experience of motherhood is represented as intrinsically traumatic in the two novels, it also emerges as a source of strength and power for the Black female. Through two contradictory maternal figures—the two female protagonists in Salvage and Sing, Esch and Leonie, respectively—Ward emphasizes the role of motherhood in coping with trauma by showcasing the redeeming potential of reconnection with motherhood and underscoring the cultural dissociation that results from the disconnection from the motherline. The last aspect of care reveals the strength of the Black family and stresses the healing power of familial/communal love. Through the example of two poor yet resilient Black families struggling with both past and current traumatic instances, Ward forges in her two novels a culture of care that centralizes familial bonds, including sibling relationships and the nurturing role of the Black male in affecting healing on the individual, familial, and communal levels.
Szabadon hozzáférhető
A műtárgy textuális viszonylatai – Írásmódok és szöveghasználati technikák a képzőművészetben, különös tekintettel az ezredfordulón készült magyar munkákra
Áfra, János; Berta, Erzsébet; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézet
Absztrakt Az értekezés központjában egyfelől a különféle írásmódokat és/vagy a szövegszerűség effektusát alkalmazó műalkotások állnak; másfelől pedig azok a kortárs kiállítások, amelyeket az installált képi és textuális tartalmak kölcsönhatása működtet. Az adekvát irodalomtudományi olvasásmódszertanokat, illetve média- és kultúratudományi közelítésmódokat a kép(térben megjelenő szöveg)ek és az írásos tartalmakra építő képzőművészeti installációk, kiállítási helyzetek fényében hívja segítségül a disszertáció, tehát fenomenalitásában kívánja megmutatni a kép–szöveg problémát, illetve azt a folyamatot, ahogyan a befogadásban működik a kettő együtthatása. A szövegszerű tartalmak hermeneutikai szerepe elsősorban az ezredforduló körüli magyar képzőművészet fénytörésében jelenik meg a dolgozatban, ugyanakkor egy-egy fejezet a média- és kultúrtörténeti összefüggésekkel, valamint az új szöveghasználati módszerek viszonylatában nagy hatást kifejtő nemzetközi folyamatokkal is foglalkozik. A Szöveg, kép, test és olvashatóság – A reprezentációs technikák metamorfózisai című fejezet a testiség, a képiség és a textualitás kultúrantropológiai összefüggéseit térképezi fel, és az elsődleges szóbeliség korszakának történetmesélésétől, illetve a bibliai szöveghelyek alapján rekonstruálható szertartásoktól a különféle írásformák megjelenésén át közelít a képzőművészeti szöveghasználat problémájához, kitérve például a beszélő tárgyak – a feliratok által hanggal felruházott szobrok és használati eszközök – kérdésére is. Mindeközben amellett érvel, hogy a művészeti reprezentációkkal kapcsolatos diskurzusok alakulását jelentősen befolyásolják a technológiai változások; és a kép és szöveg története nemcsak az egymással versengő gyakorlatok, tehát a paragone dinamikájában írható le, hanem még inkább az egymást kiegészítő, sokszor koegzisztenciális viszonyban állva esztétikai hatást kiváltó kifejezésmódok térnyeréseként. Az autoritásként kezelt és referencialitásként felfogott szövegek figuratív megjelenítésén alapuló, illusztratív ábrázolásmód, amely a nyugati művészet történetének nagyobb részében a textusnak való megfeleltethetőség elve alapján fejtette ki hatását, a 19. században, a klasszikus modernség művészeti paradigmájával elveszti egyeduralmát. A fotográfia elterjedésétől kevésbé az újrafelismerő látásra lehetőséget adó látvány előidézése, illetve a narratíva uralja a mérvadó képzőművészeti folyamatokat, mint inkább a valóságviszonyok szubjektivizált megközelítése, illetve a szubverzív ábrázolásmód; a „szövegszerűség” pedig egyre kevésbé tartalomfelidézésként, sokkal inkább a textuális működés közvetlen jelenléteként nyilvánul meg. A kép viszonyait többnyire az alakábrázolás szintjén és kívülről uraló szöveg helyett az írás anyagszerűségének közvetlensége válik irányadóvá, vagyis a szó már nem olyan transzcendens tartalom, amely megformálásra vár a képben, hanem „megtestesült”, képileg adott matéria. Nem is lehet többé a megfeleltetések elősegítője, sokkal inkább a megjelenítés materiális összefüggései által is alakuló, a jelentések elbizonytalanítását láthatóvá tevő erőként nyilvánul meg. Az értekezés Felszabadított vagy elfoglalt képek? – A képzőművészeti szöveghasználat új módszerei a fényképezés megjelenésétől a posztinternet-művészetig című fejezete művészettörténeti fordulópontokról és újabb stratégiákról ad áttekintést, elsősorban olyan (pl. Henri de Toulouse-Lautrec, Pablo Picasso, Marcel Duchamp, Paul Klee, Francis Picabia, René Magritte, Joseph Kosuth, Roman Opałka és Jenny Holzer által jegyzett) kanonikus művek elemzésével, amelyek inspiráló hatása a kortárs magyar képzőművészetben is érzékelhető. A nemzetközi kontextusok feltérképezését követően a Bauhausban dolgozó magyar alkotók (pl. Moholy-Nagy László, Berger Otti) szöveghasználati technikáit vázoló alfejezeten át az értekezés elvezet a 20. század második felének magyar művészetéhez. A Transzgresszív kísérletek a kiállítótéren kívül és belül, határon innen és túl – A szöveg felforgató ereje a 20. századi magyar képzőművészet diszkontinuus történetében című fejezet a téma szempontjából relevánsnak látszó progresszív művészeti stratégiákat mutat be (köztük Hantai Simon, Ország Lili, Erdély Miklós, Altorjai Sándor, Lakner László, Frey Krisztián, Tót Endre, Pauer Gyula és Drozdik Orsolya munkáit). A műtárgy materiális megvalósulását másodlagosnak tekintő, gondolati és nyelvi indíttatású konceptuális művészet, illetve annak „rokonjelenségei” metareflexió tárgyává tették a képzőművészetet, amely nemcsak képi redukciót, hanem egyfajta mediális kiterjesztést is eredményezett. A képbe írt szó ma – Tematikus csomópontok és technikák a rendszerváltástól napjainkig című fejezet a legújabb magyar művekben vizsgálja a kép–szöveg kapcsolat megnyilvánulási módjait, egy-egy meghatározó problémakörre koncentrálva. Az elmúlt évtizedek magyar művészete különösen alkalmasnak látszik ugyanis arra, hogy a műelemzés megvilágító, érzékítő módszerével plauzibilissé tegye a szövegek képzőművészeti használatának eltérő formáit, ezek jelentéslétesítő potenciálját, egyszersmind a befogadás sajátosan diffúz természetét. Hiszen amellett, hogy a különféle képi és textuális elemek sokféle módon és sokszor szövevényesen kapcsolódnak egymáshoz (előfeltételezve a befogadásban mind az irodalmi, mind az ikonográfiai tudást), gyakran reflektálnak a jelölők játékának teret adó kontextusok lezárhatatlanságára (ahogy pl. Molnár Vera, Molnár Péter, Gerber Pál, Aatoth Franyo, Várnai Gyula, Csontó Lajos, Richter Sára, Benczúr Emese, Süli-Zakar Szabolcs, Esterházy Marcell és Oberfrank Luca munkái tanúsítják). A textualitás szerepe a múzeumi élményben – A kiállítás mint jelentésháló című fejezet a kortárs kiállítóterekben megjelenő szövegtípusokat, az írásos tartalmaknak a kontextusok felnyitásában is megmutatkozó jelentésszervező potenciálját vizsgálja, a kiállítás címétől a neveken, a koncepcióleíráson, az alkotói és szakértői képaláírásokon és kommentárokon át egészen a munkákba integrált szövegekig. A műtárgy anyagiságába közvetlenül nem szervesült, látszólag kiegészítő szerepű, pedig többnyire a jelentéstulajdonítást megalapozó szövegtípusok analízise más nagyságrendű és minőségű összefüggéseket tesz láthatóvá. A szövegközi viszonylatok elemzését a dolgozat egy művészetközi projekt – a Magolcsay Nagy Gábor költő és Pántya Bea képzőművész együttműködéséből született Metanoia Park – szemügyre vételével példázza. Az elemzés nem az autonóm, magányos olvasásra szánt irodalmi forrásművek értelmezésére törekszik, hanem a kiállítás látáseseménye számára megalkotott műtárgyakra koncentrál, ezek részeként tárgyalja a téri helyzetben esztétikai hatást kifejtő szövegeket. A figyelem örök körforgása egy igazságtagadó korban című utolsó fejezet szintén egy kollaboráción alapuló projektet, Varga Tamás fotóművész és Burai Árpád underground művész Fictures című tárlatának és kötetének anyagát vizsgálja behatóbban. Az archaikus fotóeljárással készült képek, a hozzájuk rendelt félrevezető képaláírások, valamint a groteszk–mágikus vagy abszurd stílusjegyeket hordozó prózák fúziójára építő széria a post-truth és a fake news által meghatározott mediális helyzetre reflektál, amelyben kép és szöveg egymást erősítve válik a manipuláció eszközévé. Az értekezés rámutat, hogy a 20-21. századi képzőművészetben a felhasznált szövegek többé nem az igazságközvetítés és a koherens jelentésszervez(őd)és megalapozói; felismerhetőségüknél fontosabb a dekonstruált megjelenítés, illetve a másféle képépítőelemekkel való egy szintre kerülés; azért is, mivel szerepeltetésük gyakran épp a korábbi kép–szöveg és szöveg–szöveg relációk hierarchikus szerkezetének felforgatását, esetleg azok meghaladását szolgálja. Ily módon a dekontextualizált és a műtárgyak összefüggésébe helyezve rekontextualizált irodalmi textusok is új minőségre tesznek szert, sokszor a populáris kultúrából, az elektronikus és digitális médiumokból származó közbeszédszerű tartalmakkal együtt, melyek retorikája és tropológiája mind jobban dominálja a kortárs kultúrát. A műtárgyak szöveghasználati módjainak tipologizálására a disszertáció nem tesz kísérletet; átfogó taxonómia felállítása helyett inkább egy flexibilis szempontrendszert vázol, amely kiindulópontul szolgálhat a képzőművészeti munkák textuális működésmódjainak leírásához.
Szabadon hozzáférhető
A késő modern médiakörnyezet jelenségei és értelmezésük médiaelméleti megalapozása
Myat, Kornél; Oláh, Szabolcs; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Média- és Könyvtártudományi Intézet
Absztrakt Kulcsszavak: késő modern médiakörnyezet, médiaelmélet, közösségi média, késő modernitás, társadalmi cselekvés, közösségi együttműködés, problémamegoldási, együttműködő-közösségi médiaelmélet Doktori értekezésem a média területén az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásokat, elsősorban a web 2.0 technológiai kiteljesedésével a média közösségi fordulatához kapcsolódó jelenségeket vizsgálja a médiakutatás interdiszciplináris eszköztárát alkalmazva. A dolgozatot megalapozó kutatás a 2000-es évek első évtizedétől, az online közösségi média széles körű elterjedésétől ragadja meg a késő modernitás médiakörnyezetének sajátosságait, fókuszában a kooperatív és kompetitív stratégiák szerint megvalósuló kollaborációk vizsgálata áll. A technológia fejlődése által fűtött digitalizáció, a gyorsan bővülő internetpenetráció és a mobil eszközök térhódítása fokozatosan változtatták meg a médiumokat és a médiahasználat módját. A késő modernitás hibrid, közösségi jegyeket hordozó és a web 2.0 technológiájára épülő közösségi média platformjai a média gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, megítélését, pozícióját, elméleti megközelítését is átalakították. A változást a 2000-es évek első évtizedének közepétől a megosztás, a részvétel és a közösség fogalmaival írták le, de a kezdetektől jelen voltak, majd felerősödtek az újfajta összekapcsolódás veszélyeire figyelmeztető irányzatok. A dolgozatban részletesen bemutatom a médiakörnyezetet alkotó médiumokat, kirajzolom és azonosítom a médiakörnyezet alapvető attribútumait: ehhez a médiateoretikusok szövegeit kritikai metaelemzésnek vetem alá, de a médiakörnyezet alapkarakterének és jelenségeinek leírásához, valamint magyarázatához történeti perspektívát is érvényesítek. A szakirodalom metaelemzése és az esettanulmányok együttesen segítenek megérteni, hogyan jutunk el a 2000-es évek közösségi összekapcsolódást éltető forradalmi hevületétől a 2020-as évekre jellemző kiábrándult vagy távolságtartó médiakutatói attitűdhöz. Dolgozatom négy esettanulmányában a késő modern médiakörnyezetben lehetővé vált online közösségi együttműködések változatait mutatom be. A közösségi felkészülés és problémamegoldás eltérő megvalósulásait vizsgálom az online közösségi platformok színterein. Nem a típusképzés igényével tárom fel ezeket az eseteket: történeti és regionális eltéréseket is mutató közösségi aktivitásokról van szó, sokféleségük miatt azok az elméleti megfigyeléseim tesztelésére alkalmasak. Az esettanulmányokban a közösségi médiumok és az azok színterein egymással összekapcsolódó médiahasználók szerepét próbálom tetten érni, ezért a nyilvánosság (a színtér) megalkotására, a társadalmi problémák tematizálódására és a részvétel megvalósítására fókuszálok. Értekezésem a modern és posztmodern médiaelméleti megközelítések kritikai metaelemzését követően saját médiaelméleti kontribúcióval zárul. Az együttműködő-közösségi médiaelmélet keretet ad a késő modern médiakörnyezet online közösségi színtereinek pontosabb leírásához és komplexebb megértéséhez.
Szabadon hozzáférhető
Angst, Macht und Politik in ausgewählten Prosawerken von Marlene Streeruwitz
Csorba, Anett; Horváth , Andrea; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Germanisztikai Intézet
Absztrakt Félelem, hatalom és politika Marlene Streeruwitz válogatott prózaműveiben A disszertáció célja, hogy betekintést nyújtson Marlene Streeruwitz korai irodalmának legfontosabb irodalomelméleti, feminista és politikai aspektusaiba. Míg az értekezés első felében a női írás elmélete (Écriture féminine) és a tudatfolyam technika bemutatása is fontos szerepet játszik, úgy az elméleti fejezetek elsősorban az írónő két legmeghatározóbb vitairataira fókuszálnak, egészen pontosan: Sein. Und Schein. Und Ersceinen. (1997) valamint Können. Mögen. Dürfen. Sollen. Wollen. Müssen. Lassen. (1998). Ezen szegmens célja, hogy átfogó képet alkosson Marlene Streeruwitz unortodox és lázadó írói stílusáról, melyet az írónő leginkább az (feminista) írásról alkotott elméleteiben és a világirodalom nagy narratíváival szemben támasztott kritikus gondolataiban fejez ki. Végül, de nem utolsó sorban célja az elméleti szegmensnek az is, hogy magyarázattal szolgáljon arra a kérdésre, hogy miért tért át Marlene Streeruwitz a színházról a feminista irodalomra. Az elemző fejezetek Marlene Streeruwitz három korai prózaművére fókuszálnak: Verführungen. 3. Folge Frauenjahre. (1996), Nachwelt. Ein Reisebericht. (1999) és Jessica, 30. Roman. Drei Kapitel. (2004). A regényelemzések három főaspektus mentén történnek: félelem, hatalom és politika. A konklúzív fejezet célja, hogy röviden összefoglalja az írónő korai alkotói szakaszára jellemző legfontosabb jellemzőket, az írásról, női irodalomról és patriarchizmusról alkotott kritikáit és elméleteit.
Szabadon hozzáférhető
Az író Polcz Alaine – Az önéletírások megalkotott női szubjektuma
Szegvölgyi-Pócsik, Anett; Dobos, István; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézet
Absztrakt Doktori értekezésemben az író Polcz Alaine-t vizsgálom: elhelyezem Polcz írói munkásságát a magyar irodalomban, majd szövegközeli elemzésekben elsősorban arra összpontosítok, hogyan konstruálódik Polcz Asszony a fronton; Egész lényeddel; Leányregény; Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című önéletírásaiban a női szubjektum. A választott művek olvasatába bevonom Polcz Éjjeli lámpa című esszékötetét, Befejezhetetlen – Könyv a szerelemről című művét, A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 című levelezéskötetet, Polcz tanatológiai témájú szakmai írásait, illetve Polcz Alaine–Bitó László Az utolsó mérföld című könyvét. Dolgozatomban azt igyekszem bizonyítani, hogy Polcz írói életművének kutatása termékenyen járulhat hozzá a női szubjektumról szóló diskurzus bővítéséhez. Gender-szempontú elméleti vizsgálódásra törekszem, mindegyik elemző fejezetnél központi elem, állandó szempont a női szubjektum vizsgálata, mindeközben figyelembe veszem a maszkulinitás-kutatások eredményeit is. Emellett minden elemző fejezetnél bevonok az olvasásba olyan elméleti fogalmakat, irányzatokat, amelyek Polcz önéletírásainak tematikus sokféleségéhez igazodva közelebb visznek a szövegek teljesebb megértéséhez. Az író Polczot vizsgáló fejezetben arra a következtetésre jutok, hogy Polcz Alaine egyfajta köztes pozícióban áll a nyugatos írófeleségek és a kortárs alkotó-házaspárok között. Irodalomkritikai megítélése a szépirodalomként való olvasás irányába mozdult el, alkotásaira nem jellemző a lázadó feminista hang, egy olyan autonóm női szubjektum képződik meg műveiben, amely a patriarchális diskurzus keretein belül marad, de kérdésfelvetéseivel annak kereteit tágítja. Polcz írói munkásságát a Kaffka Margit-i hagyományhoz kapcsolom, a kortársak közül Szabó Magda, a jelenkori irodalomból Péterfy-Novák Éva életművével állítom párhuzamba. Életművét a magyar irodalomtörténeten belül az önéletrajzi ihletettségű, hangsúlyosan női tapasztalatokat megjelenítő, tabudöntő, személyes olvasásra ösztönző művek között helyezem el. Az Asszony a fronton című önéletírásban a női szubjektum a háború és a házasság elnyomó mechanizmusainak kontextusában konstruálódik. Az írás célja egyrészt egy többszörös trauma feldolgozása, a némaság megtörése; másrészt a történtekről való híradás, hiteles tanúságtétel. A szöveg egyik sajátossága abban a narratív technikában rejlik, amelynek hatására a mű képes visszatükrözni a traumatapasztalat feldolgozásával együtt járó belső küzdelmet és megőrizni az események idegenségét. A szöveg másik sajátossága az aposztrophé alakzatában rejlik, amely többféle funkcióval bír, és elhagyása a szöveg retorikai szintjén is jelzi az önéletrajzi elbeszélő hermetikus elzártságát, magányát, tapasztalatainak megoszthatatlanságát. Polcz írása több helyen is párhuzamot von a női sors és az állati sors között. A műben mind a háború, mind a házasság olyan traumatapasztalatként jelenik meg, amelyről sok esetben éppen az elhallgatás mond a legtöbbet. Az Egész lényeddel című írásban az önéletrajzi elbeszélőt férje elvesztése és saját halálának közelsége az önmagával való szembenézésre készteti. A szövegben a tárgyak, a terek és Mészöly művei egyaránt a múlt hordozóiként tételeződnek, az emlékidézés folyamatában a különböző idősíkok egymásra rétegződnek és egy új egységbe rendeződnek. A napló leghangsúlyosabban a gondoskodó, megbocsátó feleség alakját jeleníti meg. Azok a mozzanatok, amelyek nem illeszkednek az írás által megrajzolni kívánt képbe, csak a szöveg hasadásaiban, hiányaiban, elhallgatásaiban érhetőek tetten; azonban így is jól látszik, hogy a függés, függetlenség, alkotás, megbocsátás, bűntudat szétszálazhatatlanul összefonódik a házasság történetében. A naplóbejegyzések nem zárják ki az én narratívumainak folyamatos újraértését, az önéletrajzi elbeszélő vállalt szubjektivitása válik az énteremtés alapjává. A Leányregény című napló az utazás személyiséget dinamizáló hatása mellett láthatóvá teszi a lányregények manipulatív hatását, és a női szubjektum lehetőségeit a 70-es évek Romániájában. A hitelesség illúzióját megteremtő napló a női szubjektumot állandó változásban jeleníti meg. Az utazás során saját és idegen dinamikusan változó kategóriákként tételeződnek, az önéletrajzi elbeszélő kulturális mássága nem tűnik el, csak az integráció mértéke változik folyamatosan a különböző viszonyítási pontok váltakozásának megfelelően. Ha az önéletrajzi elbeszélő címadásának megfelelően a lányregények narratív sémái felől próbálunk a műhöz közelíteni, azt tapasztaljuk, hogy a szöveg folyton elkülönböződik az olvasó prekoncepcióra alapozott értelemadásától. A történet középpontjába állított két szereplő egymásnak ellentmondó vágyai arra hívják fel figyelmünket, hogy a szereplők folyamatosan átlépik az egymásnak feszülő narratívák határait, kijelentéseik csak folytonos perspektívaváltással értelmezhetőek. Az Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című naplók az utolsó életszakasz affirmatív felfogása felé vezetnek. Az uralkodó biopolitikai paradigmát sok esetben megkérdőjelezve átformálják a késő modern társadalmak azon nézeteit, amelyek az öregséget a betegséggel, az egészségtudatos magatartás hiányával, a szépség elvesztésével, a nemi identitás megszűnésével azonosítják. Az önéletrajzi elbeszélő koncepciójában a caritas és agapé értelemben vett szeretet válik a szubjektum konstituáló alapjává; az alkotás, a másokért végzett munka az értelmes öregség lehetőségét teremti meg. A betegség súlyosbodásával együtt felerősödik az önéletrajzi elbeszélőben a testtől való elidegenedés érzete, az elfogadó magatartás kialakításában nagy szerepe van a (fekete) humornak, az öniróniának. Dolgozatom zárásában Singer Magdolna Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című interjúkötete alapján azt elemzem, hogyan alakul Polcz élettörténete sorssá. A Polcz-imázst vizsgálva számot vetek azzal, hol, milyen kérdések kapcsán kínálják fel az elemzett Polcz-szövegek a személyes olvasás lehetőségét.
Szabadon hozzáférhető
Non-Conforming Women in Neoliberal Cities: Re-thinking Empowerment in Contemporary Diaspora Fiction and Film
Chattopadhyay, Shrimoyee; Györke, Ágnes; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai Intézet
Abstract The aim of this dissertation is to investigate the complex role space and movement play in the representation of South Asian diasporic communities in contemporary diaspora literature, the question of female empowerment in neoliberal Western cities, and the impact of trauma on female identities. I focus on the literary and the cinematic portrayal of South Asian people’s migration to the UK and the US after the Second World War. The literary narratives I explore include Jhumpa Lahiri’s The Namesake (2003), Monica Ali’s Brick Lane (2003), Jhumpa Lahiri’s “Mrs. Sen’s,” from her collection of short stories, Interpreter of Maladies (1999), Chitra Divakaruni’s The Mistress of Spices (1997), and Bharati Mukherjee’s Jasmine (1989). The cinematic narratives are the following: Gurinder Chadha’s Bend it like Beckham (2002) and Bhaji on the Beach (1994). In the selected narratives I explore how identities of the female characters are transformed and the agency that these diasporic women acquire in the neoliberal cities compared to what they been entitled to in their home countries. Western neoliberal cities offer refuge to the diasporic characters as these women become part of the market economy despite the obvious exploitation they experience. Diasporic characters use empowering strategies in the host nation, which I read as acts of subversion, following in the wake of Homi Bhabha. Nevertheless, Bhabha does not take gender into account, which is the main focus of my dissertation. Therefore, apart from relying on his notion of “mimicry,” which refers to copying yet challenging Western practices, I introduce the term parody to analyse acts of subversion female characters perform in order to challenge the norms imposed on them by the patriarchal traditions of their home countries. Furthermore, I rely on Bhabha’s concept of vernacular cosmopolitanism to analyse the disposition of the diasporic characters, as contrary to the popular notion of cosmopolitanism as an elite phenomenon these characters, too, leave their home countries to escape the patriarchal oppressions. The narratives I explore suggest that religion is the most significant aspect of the characters’ identities, which I have studied with the help of the analytical framework of intersectionality. Despite the intersectional differences, instances of solidarity abound in the narratives I have analysed, yet solidarity depends on the recognition of intersectional differences, otherwise it may turn into another form of oppression. Besides religion, marital status also becomes a significant aspect of intersectional differences. My analysis reveals that food and culinary arts express the main aspects of “homing desire,” the term I have borrowed from Avtar Brah. Food is not only a symbol of cultural ties, but, it also acts as a medium for female expression in the narratives. My analysis also reveals that native culinary practices may even become a safe channel to release emotional anguish for migrants who experienced traumatic events. The narratives analysed show that protagonists escape from both collective and individual traumas. The collective trauma can also become intergenerational. Finally, the narratives I have studied reveal that during displacement, female characters adopt four different attitudes, which, nevertheless, may intersect. Some of them attempt to find a balance between the traditions of their home countries and the host nation; they may refuse to integrate into the host culture; some characters reject their own cultural traditions due to traumatic experiences; and some may adopt a more playful and subversive attitude towards both cultures, which is characterised by mimicry and parody.
Szabadon hozzáférhető
Lo spazio urbano in Italia fra modernità e modernismo
D'Arrigo, Patrizia; Száraz, Orsolya; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Olasz Tanszék
Abstract Nella mia tesi mi occupo della rappresentazione dello spazio urbano nei testi brevi di Giovanni Verga e di Luigi Pirandello, scritti fra 1880 e il 1936. Nell’analisi dei testi mi concentro sul modo in cui è rappresentato lo spazio e sulla valenza semantica della rappresentazione. La scelta dell’argomento nasce dall’esigenza di comprendere se la rappresentazione dello spazio urbano, nonostante il ritardo italiano nello sviluppo urbanistico e industriale rispetto agli altri paesi europei, sia rilevante in letteratura anche nel periodo fra modernità e modernismo e nei due autori italiani più importanti di questo periodo. Gli studi sullo spazio urbano nella letteratura italiana riguardano precipuamente il periodo dal secondo dopoguerra a oggi, quando il legame fra metropoli e narrazione letteraria diventa molto forte. Ho sentito quindi l’esigenza di approfondire questo aspetto, partendo dal presupposto che nei testi dei due autori è comunque presente la città e che questa città non assomiglia più alla città di tipo manzoniano, ma assume già i tratti della città moderna, segnata dalla presenza dell’industria e dai cambiamenti sociali e urbanistici del secondo Ottocento. Il mio metodo è di tipo storico letterario, poiché guarda molto alla contestualizzazione degli autori nella loro epoca e dei testi nell’opera dell’autore. Tuttavia ho tratto importantissimi e decisivi spunti metodologici dagli studi sullo spazio e dalla recente geocritica. Nell’introduzione della tesi provo a ragionare criticamente sugli spunti teorici offerti da diversi studiosi che hanno ragionato sullo spazio, tenendo presente che è possibile sostenere che non esiste un metodo di analisi dello spazio semplice e facilmente ripetibile come per il tempo. Nel capitolo II delineo specificatamente lo sviluppo urbano di Milano e di Roma nel periodo in cui i due autori vissero nelle città, per comprendere quali siano stati i cambiamenti urbanistici più evidenti. Nel capitolo III chiarisco il rapporto fra Verga e Milano. Espongo, quindi, le modalità del suo passaggio al verismo e del suo approccio alla scrittura di novelle, il cui incremento nel quadro della produzione italiana è legato all’editoria milanese. Il focus del capitolo è l’analisi delle novelle della raccolta Per le vie ambientata a Milano. Dall’analisi del macrotesto individuo una struttura per cerchi concentrici nell’organizzazione interna delle novelle, che richiama la mappa circolare di Milano. Dall’analisi dei singoli testi evidenzio una serie di oggetti che spazializzano la modernità urbana: carri da trasporto, treni, scarpe, mani, finestre, lettere e, soprattutto, i corpi dei personaggi. Ognuno di questi oggetti ha una forte valenza semantica in relazione allo spazio urbano, al personaggio e alla storia narrata. Interpreto anche la funzione dei molti toponimi all’interno della raccolta. Il capitolo IV crea un raccordo fra Verga e Pirandello, mostrando il passaggio al realismo modernista, nel quale la novella si riconferma un genere forte. Delineo, inoltre, il rapporto che Pirandello instaura con Verga, la cui opera è presa a modello per la struttura narrativa e per l’assenza di retorica, con una chiara contrapposizione al dannunzianesimo. Nel capitolo V tratto di Pirandello, del suo rapporto con Roma, sua città d’elezione, dello sviluppo della sua poetica dell’umorismo, della scelta del genere narrativo breve di cui l’autore fu maestro. Seleziono quindi fra le duecentocinquantadue novelle pirandelliane quelle ambientate a Roma e fra queste seleziono una scelta di novelle dividendole in quattro gruppi, in base alla funzione della città nella narrazione. Il caos domina le storie e la frammentazione dello spazio, tipicamente novecentesca, si esprime attraverso la rappresentazione di singole parti della città che sono sineddoche dell’intera città. Anche Pirandello utilizza oggetti che spazializzano la città, il palazzo, la finestra, il Tevere, il ponte. Lo spazio urbano in Pirandello contribuisce notevolmente a segnare la psicologia e le azioni dei personaggi. Anche per Pirandello interpreto l’ampio uso dei toponimi. Nelle conclusioni espongo sinteticamente il risultato delle analisi svolte e dell’interpretazione spaziale dei testi presi in considerazione, mettendo in evidenza le differenze. La novità del mio lavoro consiste in primo luogo nell’aver combinato il metodo spaziale con l’impostazione storico-letteraria al fine di analizzare i testi rispettandone la specificità e con un metodo più completo possibile rispetto al tema scelto. La tesi, inoltre, approfondisce l’argomento dello spazio per un periodo in cui è stato poco indagato, individuando come i fattori urbanistici, storici, culturali, psicologici e la poetica dei due autori combinati con la loro personale esperienza urbana segnino anche attraverso il loro spazio di rappresentazione della città il passaggio da un’epoca all’altra.
Szabadon hozzáférhető
A peremlét zátonyán
Csordás, László; Baranyai, Norbert; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Absztrakt A peremlét zátonyán – Az idegenség dinamikája Szilágyi István regényeiben című doktori értekezésemben a huszadik század és kortárs magyar irodalom jelentős alkotójának regényírói életművét tekintem át, egy, a szakirodalomban eddig kevéssé vizsgált szempontot, az idegenség dinamikáját középpontba állítva. A disszertáció Szilágyi István regényírói életművére koncentrál elsősorban. Az elemzések azt kívánják bizonyítani, hogy a regényekben szemléletformáló, szerkezeti kérdéseket is felvető, visszatérően fontos szerepe van az idegenség dinamikájának. Ennek alátámasztására külön-külön fejezetben, kronologikus sorrendet követve elemzem az öt eddig megjelent regényt (Üllő, dobszó, harang; Kő hull apadó kútba; Agancsbozót; Hollóidő; Messze túl a láthatáron). A kritikailag meglehetősen alulértékelt, már-már elfeledettnek nevezhető első regény, az Üllő, dobszó, harang kapcsán amellett érvelek, hogy az elbeszélés kísérleti jellege, a többféle elbeszélői szint, az időkezelés és az alakok egymáshoz való viszonya miatt – bár kétségtelenül mutat rokonságot a Kő hull apadó kútba című regénnyel – nem első vázlatként (ahogyan például Mester Béla teszi), hanem önálló alkotásként olvasható, értékelhető a regény. Erre pedig az idegenség-tapasztalatok feltárása csak ráerősít. Az irodalmi alakok egymáshoz való viszonyának feltérképezése (például Gencsi Anna és Vura Feri, Béla pap, Őnyey Gábor, Tárnok Teri között kirajzolódó viszonyrendszer) arra enged következtetni, hogy a Gidrányba költöző tanítónő az itt töltött nem túl hosszú idő alatt nemhogy nem vált ittenivé, de végig konokul megőrizte idegenségét. A jövevény, a katonaszökevény megjelenése kapcsán azzal érvelhetünk, hogy két egymás és környezete számára egyaránt idegen ember közeledése figyelhető meg: mindkét kiemelt szereplő, Gencsi Anna és Karatna István is menekül saját múltja elől, menedéket – még ha a férfi Anna számára potenciális veszélyforrást jelent is – egymás közelében találnak. A regényszituáció tehát a következő: az idegen nő fogadja be az idegen férfit átmenetinek tekinthető otthonába a háború vége felé. Szilágyi legismertebb regényében, a Kő hull apadó kútba címűben Jajdon a rend és az értékek konzerválójaként jelenik meg. Így ez a helyszín az idő körkörösségének, szakadatlan körfogásának képzetét közvetíti az olvasó felé. A múlt állandó jelleggel jelen van a mostban, ahogy a jelen idő sem szabadulhat ki a múlt árnyékából, a múltban megtörtént események fogságából. Aki ennek ellenére megkísérli a kitörést, azt a szigorú rend ellehetetleníti vagy nevetségessé teszi. Ez a világ a regény elbeszélt jelenében már megérett a pusztulásra, Szendy Ilka tekintélyesnek tartott családi öröksége lassan darabokra is hullik. Értelmezésemben azt hangsúlyozom, hogy Szilágyi István az időt térbeliesíti, a teret pedig időben megtörténő folyamattá alakítja át egyszerre. Ez a kiasztikus szerkezetű tropologikus mozgás az, ami az idegenség-tapasztalatokat is felismerhetővé teszi. A folytonos bizonytalanságban-lét gondolatkísérleteként értelmezem az Agancsbozót egyszerre abszurdnak és nagyon is reálisnak ható világát. A kiemelt szereplő, a „potenciális vándor”, Deres egy olyan idegen, különös helyen, sziklahámorban találja magát – múltja, hétköznapi élete elől menekülve –, melyben lehetősége nyílik a mesterség és művészet összekapcsolására, ezzel együtt pedig eddigi identitásának leépítésére és újbóli összerakására. A munka nem a hasznosság elvét követi: eredménye rendszerint olyan tökéletességre törekvő kard-másolat, amely raktárban végzi. Eredeti rendeltetésüknek megfelelően soha nem használják az elkészült eszközöket. Viszont felbukkan a regényben a kamera-motívum, a filmes utalások és értelmezések által feltárul a keretfikció, mely arra utal: valaki távolról megfigyeli a barlanghámorban dolgozó férfiakat. A regény megköltött világa a valóság és illúzió közötti térben terül el: a valóságot egyrészt illuzórikussá igyekszik tenni, másrészt pedig az illúziót valószerűvé. A barbárnak nevezett törökök színrelépésével, illetve ezzel szorosan összekapcsolva, saját és idegen dinamikájával foglalkozik a Hollóidőt középpontba állító értelmezés. Regény és történelem, fikció és tény egymáshoz való viszonyának körvonalazása után a Lovat és papot egy krónikáért című első rész kapcsán az elbeszélés rétegzettségével, a regényben felbukkanó, identitásformáló, önfeltárást erősítő írásfolyamattal, az időközben alkotóvá váló, „megbízhatatlan” főszereplőnek, a deáknak a szereplehetőségeivel, múltjával és a múltból felidézett történetek, históriás mesék „hihetőségével” foglalkozom. A Revekről menekülni kényszerülő ifjak, „a történelem árvái” a második részben (Csontkorsók) saját idegenségükkel szembesülnek – ez a tapasztalat pedig nézőpontváltáshoz és elbeszélői pozícióhoz kötött. A fiakat Bajnaköves várában állandó provokáció éri. A történelmi léttapasztalat pedig átvezet az új regény, a Messze túl a láthatáron világába. Tompay Wajtha Mátyás II. Rákóczi Ferenc bizalmasaként, szekretáriusaként éli meg a szabadságharc, a kuruc „zajdulás” bukását. Rákóczi felkérésére elkezdi írni emlékiratait, de sorsát egy tragédia árnyékolja be: feleségét elcsalták, az úton baleset érte, leszakadt a szán alatt a jég. Felesége elcsalásának és halálának titka egészen a regény végéig fogságban tartja. A tragédia után Tompay „tovaidegenül” környezetétől, otthonától az első részben. A regény második része jó harminc évvel később veszi fel a történet fonalát, amikor is Tompay már Tipród vármegye főbírájaként ítél az elé kerülő ügyekben. Életét titok és idegenség veszi körül, a párbeszédekben pedig feltárulnak a korát is megelőző „elmekonstrukciók”.
Szabadon hozzáférhető
The United States of America through the Eyes of Hungarian State Security, 1956-1989
Balogh, Máté Gergely; Glant, Tibor; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
Az Amerikai Egyesült Államok a magyar állambiztonság szemén keresztül, 1956-1989 Balogh Máté Gergely Ez a disszertáció az Amerikai Egyesült Államokról alkotott képet vizsgálja meg azon operatív tankönyvekben, amelyek alapján Magyar Népköztársaság állambiztonsági hírszerzőtisztjeit készítették fel az Egyesült Államokban végzett munkára az 1960-as évek második felétől az 1980-as évek végéig terjedő időszakban. A disszertáció legfontosabb elsődleges forrása négy hosszabb és két rövidebb tankönyv, amelyek ma Budapesten, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában találhatóak meg. A könyvek felét szovjet szerzők írták, másik felét pedig magyar hírszerzőtisztek. A kommunista Magyarország hírszerzésének történeti rövid áttekintése, a hírszerzőtisztek felkészítéséről tudottak ismertetése, valamint maguknak a tankönyveknek a bemutatása után a disszertáció az operatív kézikönyvek témák szerinti elemzésével folytatódik. A tankönyvek négy olyan fő témakört taglalnak, ami sokat árul el arról, hogyan látta a magyar állambiztonság az Egyesült Államokat. Ezek az amerikai történelem és az amerikai politikai rendszer, a korabeli amerikai politika, az amerikai gazdaság, és az amerikai társadalom és nemzeti karakter. Annak érdekében hogy felmérjük valódi jelentőségüket, ezt követi a felkészítő anyagok és a magyar hírszerzők által írt jelentések tartalmának összehasonlítása. Az elemzés eredménye azt mutatja, hogy ezek az anyagok nem tartalmazzák az amerikai társadalom, politikai élet, vagy gazdaság részletes bemutatását, mert a hírszerzőtiszteknek nem volt szükségük ilyesfajta információra munkájuk elvégzéséhez. A cél az volt, hogy olyan vázlatos háttérismereteket adjanak az Egyesült Államokról, ami lehetővé teszi hogy a hírszerzők gyorsan beilleszkedjenek új állomáshelyükre, és szükséges esetben be tudjanak olvadni. A tankönyvek másik célja az ideológiai nevelés volt. Bár a későbbi, magyar könyvek hangvétele kevésbé ellenséges és rosszindulatú, az ideológiai üzenet apróbb változtatásokat leszámítva ugyanaz. Kulcsszavak: magyar-amerikai kapcsolatok, az USA külpolitikája, állambiztonság, hírszerzés, kémkedés
Szabadon hozzáférhető
A nőkép és a nőszerzővé válás alakzatai a felvilágosodás korának magyar irodalmában
Balog, Edit Otilia; Bódi, Katalin; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Disszertációmban a XVIII–XIX. század fordulójára jellemző nőképpel, a magyar nyelven publikáló nőírók alkotótevékenységével, szövegeik elemzésével, azok kulturális beágyazottságával foglalkozom. Témaválasztásomat leginkább az indokolta, hogy az egyre gyarapodó nőtörténeti kutatások ellenére sem vizsgálták átfogó jelleggel a választott korszak hazai nőszerzőit. A nőképhez alapvetően a kor irodalmi szövegein keresztül közelítek, ugyanakkor nem hagyom figyelmen kívül azt a történelmi, eszmetörténeti, társadalmi, kulturális közeget sem, melyben ezek a művek íródtak. A női szereplehetőségeket a nők által és a nőkről írott szövegekben interpretálom. Módszerem a kontextualizáló szövegolvasás. Az értekezés kiindulópontja (II. fejezet) az Uránia folyóirat nőképe, nemcsak a célzott női olvasóközönség, hanem a lapban megjelenő sokféle női karakter és a szerteágazó problémafelvetések miatt is. A Fanni hagyományai emberképét a virtus fogalmának felhasználásával helyezem új kontextusba, megerősítve, hogy a főhős Fanni alakját lehet ellenpéldának tekinteni. A dolgozat további elemző fejezeteinek tárgya – az irodalom színterén férfikísérettel megjelenő, legitimálásra szoruló – négy korabeli nőszerző: Dukai Takách Judit (1795–1836), Fábián Julianna (1765–1810), Molnár Borbála (1760–1825) és Újfalvy Krisztina (1761–1818) munkásságára fókuszál. A választott alkotók már folytatói a női irodalmi hagyománynak, ugyanakkor köznemesi mivoltuk, néhányuk pénzkereső foglalkozása, intézményesített képzésük elmaradása, műveltségbeli hiányosságaik elválasztják őket a korábban tevékenykedő művelt főnemesi női alkotóktól. Molnár Borbála szövegeit a harmadik és a negyedik fejezetben tárgyalom. A recepciótörténet bemutatása után önéletírásával, a Molnár Borbála Életének Tüköre (1794) című művel kapcsolatban egyrészt arra koncentrálok, hogyan viszonyul az önéletrajzi ihletettségű szöveg a Molnárról írt életrajzokhoz, másrészt pedig arra, hogyan konstruálja meg költőnői identitását a szerző, amelynek része egy sajátos mitológiai világ, illetve megjelenik benne a laicizálódás folyamata. Emellett a Mesés Történetek (1794) feleségmotívumát, társadalmi nemi szerepeit értelmezem. A negyedik fejezet az úgynevezett mesterkedők episztolaköltészetével foglalkozik. A központi alak itt is Molnár Borbála, négy olyan kötetet interpretálok, amelyben verses levélváltásai helyet kaptak. Az episztolákat a kapcsolatfelvétel sorrendjében tekintem át, így írok Édes Gergellyel (1763–1847), Csizi Istvánnal (1728–1805), Gvadányi Józseffel (1725–1801) és Újfalvy Krisztinával közös levelezéséről, kiemelt figyelmet fordítva többek között a közösségteremtés, az erkölcsnemesítés, a társadalmi (ön)reprezentáció felé. Az ötödik fejezet nőírója Fábián Julianna, akinek Gvadányi Józseffel közös episztolakötetét (Verses levelezés, a’ mellyet folytatott gróf Gvadányi József Magyar Lovas Generális Nemes Fábián Juliannával…, 1798) elemzem. Ennek során egyrészt vizsgálom, hogyan megy végbe a „költőnőteremtés”, azaz hogyan legitimálja a nőírót Gvadányi. Másrészt szólok Fábián mestermunkájáról, az 1763-as komáromi földrengés megverseléséről, ennek eszmetörténeti kontextusáról. A hatodik egység az Újfalvy Krisztina nevével fennmaradt érzékenyjáték-fordítás, A máriavári hajadon (1799) nőképét és interpretációs lehetőségeit tartalmazza. Katinkáról, a főhősről a kitartó erkölcsösségének eredményeképpen megvalósuló diadala szempontjából írok. Az utolsó elemző fejezet (VII.) Dukai Takách Judit folyóiratokban megjelent verseivel foglalkozva mutatja be, hogy őt számos tényező (származás, neveltetés, irodalmi kapcsolatok) elválasztja a dolgozatban tárgyalt többi alkotótól. Személye arra példa, hogy a XIX. század első évtizedeiben, szerencsés összjáték következtében, neki már lehetősége volt az irodalmi nyilvánosságban, férfiszerzők között megjelennie és a korszak elit irodalmi műfajaiban alkotnia. (Ugyanakkor Dukai Takáchnak is vannak episztolái, melyek azonban nyomtatásban nem jelentek meg.) Munkám során kitüntetetten foglalkoztatott a nőírók műfajválasztása. Az elemzett szövegeket műfaji szempontból heterogenitás jellemzi, a közöttük lévő a kapcsolatot egyrészt a bennük jelenlévő női szereplehetőségek, másrészt pedig a szerzők női mivolta teremti meg. A fejezetek egységes elemzési szempontrendszerét a virtus diskurzusának megfigyelése is erősíti, ugyanis a reprezentált erényekre az Uránia, az episztolák, az érzékenyjáték, valamint a versek értelmezésében is kitérek. Összességében a disszertáció célja az, hogy hozzájáruljon a XVIII–XIX. század fordulójának irodalmáról létező kép árnyalásához, a női alkotókat illető tudásanyag bővítéséhez.
Szabadon hozzáférhető
Mothers in the Wake of Slavery
Lénárt-Muszka, Zsuzsanna; Bülgözdi, Imola; Muszka, Zsuzsanna; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
Lénárt-Muszka Zsuzsanna Mothers in the Wake of Slavery: The Im/possibility of Motherhood in Post-1980 African American Women’s Prose (Anyák a rabszolgaság után: Az anyaság lehetősége és lehetetlensége afroamerikai írónők 1980 utáni prózájában) Összefoglaló magyarul Az értekezés célja egy eddig kevéssé feltérképezett kortárs amerikai irodalmi terület kutatása: az anyaság reprezentációit vizsgálom afroamerikai írónők 1980 utáni prózai műveiben elsődlegesen a fekete feminizmus és az Afropesszimizmus keretén belül (a traumaelmélet, interszekcionalitás, és anyaságkutatások kiegészítő elméleti kereteit is felhasználva), azt elemezve, hogy a rabszolgaság hosszan tartó következményei milyen hatással vannak a korai anyai testi élményekre. Érvelésem szerint az elemzett, 1980 és 2011 között megjelent, általam anyaszövegeknek (mothertext) nevezett regények és novellák—Alice Walker: „The Abortion” (1982), Sherley Anne Williams: Dessa Rose (1986), Sapphire: Push (1996), Kalisha Buckhanon: Conception (2008), Danielle Evans: „Harvest” (2010), és Jesmyn Ward: Salvage the Bones (2011)—az anyaság lehetőségének és lehetetlenségének kettősségére világítanak rá és azt vizsgálják, hogy a hátrányos helyzetű, gyakran fiatal, fekete, biológiai anyák hogyan élik meg az anyává válás és a korai anyaság testi aspektusait. A fejezetek elsősorban Frank Wilderson, Saidiyah Hartman, és Christina Sharpe elméleteire támoaszkodva bemutatják, a választott művekben miként jelenik meg az anyai lehetőség (possibility, pl. az anyává válás lehetősége, a gyermekkel való boldog kapcsolat, az anyaság pozitív hozadékai) és a lehetetlenség (impossibility, tkp. az anya gyásza, kudarca, megaláztatása, a gyermek elvesztése, az anya lehetőségeit behatároló rasszista környezet által létrejövő erőszak). A lehetőség és lehetetlenség kettőssége jellemzi a korpuszt: a possibility és az impossibility tehát im/possibilityvé módosul. A Dessa Rose címszereplője újraegyesíti a családját, mégis kénytelen szembenézni az anyaság lehetetlenségével is: bár az anyaság a gyógyulás lehetőségét is magával hozza, azt Dessa csak krónikus, egyéni, generációkon átívelő, és közös(ségi) traumák közepette tudja csak megélni. Mindezzel tisztában is van: a késztetést, hogy újra és újra elmondja a saját verzióját, a fekete életek törékenységét övező félelem vezérli, így maga a történetmesélés is a fájdalom és a túlélés kettőssége által befolyásolt wake folyamat. A Push főszereplője, Precious, normán kívüli testének, viselkedésének, és betegségének köszönhetően freakként (tkp. torz, társadalomból kivetett szörnyszülöttként) tételeződik, majd végigmegy az ellentétes folyamaton (unfreakment), mindeközben arra törekedve, hogy a lehető legjobb anyává váljon, azonban ő sem tudja megkerülni az anyai lehetetlenséget: betegségébe még fiatalon belehal, majd a fia többféle erőszak áldozatává és később elkövetőjévé válik. A Push tehát rávilágít a fekete anyaságban rejlő im/possibilityre: Precious rendkívüli erőfeszítései csak rövidtávon bizonyulnak gyümölcsözőnek, és a hamar elillanó katarzis nem képes meg nem történtté tenni a rendszerszintű, mélyen gyökerező, rasszista kontextus által okozott károkat. Imani és Angel, a „The Abortion,” valamint a „Harvest” főszereplője, más-más döntést hoz: egyiküknek az abortusz hoz némi megnyugvást, másikuknak viszont a gyermekvállalás ad reményt. Egyik szereplő sem haladja meg az anyai lehetetlenséget, ám az anyaság valamelyest hozzájárul a főszereplők wake workjéhez azáltal, hogy áttételesen a rasszizmussal szembeni ellenállás formáit képezik. A Conception a meg nem született gyermek—egy magzat—(utó)életeinek középpontba helyezésen keresztül reflektál a rabszolgaság utóéletére. A magzat többszörös, újbóli megfoganása a rabszolgaság idejétől a 20. század végéig reményre ad okot, azonban, mivel minden leendő anya tragikus körülmények között hal meg, a regény a lehetetlenséget is előtérbe helyezi, így mutatva rá az im/possibilityre. A mű szerkezete és az általa illusztrált nonlineáris temporalitás, számos szimbólummal karöltve, azt mutatja, hogy az anya-gyermek normatív egysége egyedi módon értelmeződik újra ebben az anyaszövegben. A Salvage the Bones c. regény a fekete nem/lét és anyaság im/possibilityjét mozgatva ábrázolja a fekete anyák önértékelését befolyásoló rendszerszintű tényezőket, amelyek a főszereplő Esch anyai identitására is hatással vannak. A mélyszegénységben élő Batiste család a Katrina hurrikánra készülve szembesül az időjárás többrétegű jelentésével: a weather (időjárás) szó ugyanis Sharpe használatában a mindent átható társadalmi klímát jelenti, igeként használva pedig Arline Geronimus szerint a fekete női test lassú, fokozatos „mállását”, leépülését is jelzi. A hurrikán közeledtével Esch kénytelen feldolgozni egyrészt édesanyja elvesztését, másrészt saját terhességének tényét. Azonban elszántsága és anyai pozíciójának elfogadása nem ad okot felhőtlen optimizmusra: Katrina utóélete, a rabszolgaság utóéletével együtt, továbbra is hatással lesz mind Esch, mind születendő gyermeke kilátásaira. Mindegyik szöveg a fekete anyaság im/possibilityjét állítja középpontba, amely a fekete nem/lét állapotában gyökerezik: amennyiben a (jelen idejű) rabszolgaság alkotóeleme a felmenőktől és leszármazottaktól való elidegenítés és az ontológiából való kivetettség, a fekete nő már anyává válása előtt egy traumatizáló, szabadságát és boldogságát, sőt, túlélését, életben maradását akadályozó, ellehetetlenítő környezetben nem/létezik. Az értekezés újdonságát az anyai lehetőség és lehetetlenség kettősének feltárása adja: megállapítom, hogy bár mindegyik anyaszöveg feltár egy olyan olvasatot, amely reményt és optimizmust sugall, a választott művek a lehetetlenség valóságára is reflektálnak: a szövegek hiátusait, ki nem mondottságait, és implikált jelentéseit vizsgálva felsejlik, hogy az a megelégedettség vagy akár eufória, amivel a cselekmény néhány esetben záródik, átmeneti, és csak részlegesen képes ellensúlyozni a fekete anyaság traumáit, akadályait, fájdalmát, azaz tkp. annak lehetetlenségét. A rabszolgaság utóéletének még mindig kikerülhetetlen szerepe van abban, hogyan tételeződik a fekete női, anyai test az amerikai kultúrában; ennek megfelelően maga a vizsgált anyaszöveg-korpusz is a lehetőség és lehetetlenség metszéspontjában létezik.
Szabadon hozzáférhető
A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma
Béres, Norbert; Debreczeni, Attila; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Béres Norbert - A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma - Absztrakt Doktori értekezésem a klasszikus századforduló románkorpuszának leírására tesz kísérletet, a maga műfaji, narrato-poétikai mintázataival, eszmetörténeti vonatkozásaival, olvasástörténeti, társadalomtörténeti kontextusaival, a műfaj korai alakulástörténetéhez a népszerűség jelensége felől közelítve, amelyet egy pragmatikus átrendeződési folyamat szerint gondol el. Célkitűzéséhez a dolgozat egy komplex szempontrendszer, az irodalomszociológia, a történeti-poétika és a műfajtörténet keresztmetszetében elgondolt szemléleti távlat szerint közelít. Szerkezete az ideologikus-funkcionális-pragmatikus vezérfogalmak szerint rendeződik, akképpen, hogy az egyes szövegműveket az eszmei érdekeltségű, társadalmi világképet, nézetrendszert közvetítő ideologikus; az oktató-nevelő, pedagógiai rendeltetésű funkcionális; vagy a kiadást üzleti organizációként elgondoló, az eladhatóságot, az olvasóközönség közvetlen megszólítását célzó, a népszerű művek kiadásában anyagi hasznot remélő pragmatikus elv hívta életre. Hogy a románok népszerűségének mediális kontextusa, kiadási feltételrendszere is bemérhető legyen, elengedhetetlen képet alkotnunk a kortárs kiadói-kereskedelmi logika stratégiáiról, operacionalizálási kísérleteiről, a propagálási, népszerűsítési gyakorlatairól. Tekintve, hogy a korszakban eltérő karakterő, a népszerűséget célzó, egyszersmind a szövegművek létrehozását, variálódását, poétikai módosulásait, valamint az eszmei-ideológiai mintázatok integrálását egyaránt katalizáló stratégiák léptek működésbe, a regények narrato-poétikai szempontú elemzése inspiratív felismerésekhez vezet(het) az értekezés gondolatmenetére nézve. Artikulálható egy-egy konkrét szövegtípus alakulástörténete a korabeli magyar nyelvű prózairodalom közegében; feltárható, miként funkcionál narratívaszervező-elvként az erkölcsnemesítést, az identitásképződést, a hazafiúi nevelést mintázó ideologikum, hogyan közvetítik a diszkurzív elbeszélői szólamok, reflektív szereplői hangok az olvasóközönség kultiválását és mulatságát (utile et dulce) egyaránt szolgáló mondanivalót; belátható, miképpen influálta a poétikai szerkezet módosítását egyes románok esetében a társadalmi-kulturális kontextus. Előfeltevésem szerint az átrendeződés alakulástörténetként való értelmezésével elkerülhető a teleologikus célelvűség, hiszen a műfajtörténeti eseményeket, az irodalom mutábilitását nem fejlődésként szemléli, az alapvető jelentőségű folytonosságok mellett az „időszerűtlen”, anakronisztikus minőségű jelenségeket is figyelembe veszi. Az első nagyfejezet fő konzekvenciái szerint a korszak szerzői, fordítói a XVIII. századi szépprózai munkák tekintélyes részét általában valamiféle ideologikus (az erkölcsiséget, a didaxist, az identitást, a formálódó nemzeteszmét tárgyazó) célképzet szerint gondolták el (azonosulási lehetőségeket kínálva), a vonatkozó direktíva szerint lát(tat)va egy-egy szöveg értékét. A példák láthatóvá teszik, hogy a XVIII. utolsó harmadában (egy tematika vagy egy szövegtípus első magyarországi reprezentánsaként) még egy-egy kiemelkedő alkotás, egy-egy konkrét szöveg éri el az ismertség kimagasló fokát. Sikerük, évtizedeken át tartó népszerűségük rávilágít, hogy a román a század utolsó évtizedeitől, az olvasók fokozatos bevonásával figyelemre méltó potenciált jelent az olvasóközönség növelésében és nem utolsó sorban a magyarországi könyvkiadás és könyvkereskedelem felvirágoztatásában. Tudható, hogy a siker eltérő korszakok, kultúrák, nemzetek, társadalmi rétegek, egyének számára mást és mást jelenthet, anyagi hasznot, társadalmi elismerést, belső megelégedést egyaránt, voltaképp számos vonatkozásban megmutatkozhat – jelen munkák az utile et dulce elvének következetes megvalósításával a siker ideologikus mintázatát szemléltetik. A második nagyfejezet a funkcionalitás vezérfogalmát követve a didaktikai céltételezésű, az oktatásban való alkalmazásra, az ismeretközvetítésre, a komplex tudásátadásra törekvő románok vizsgálatát tűzi célul. Adódik a kérdés, hogy a pedagógiai célzatú szövegek miben mutatnak elmozdulást az ideologikus távlat szerint rendeződő alkotásokhoz képest, főként hogyha a különféle didaktikai elképzelések elméleti (ideologikus színezetű) alapvonásaira tekintünk. Megítélésem szerint a hipotetikusan elgondolt, ugyanakkor narrativizált mintázatokon, eszmei tartalmakon túl (persze azokból inspirálódva) konkrét, gyakorlatias (a mértékadó életvezetést propagáló) mondandót fogalmaznak meg, releváns ismeretkészletet közvetítenek az olvasóközönség felé, explicit módon, olykor expressis verbis. Mind a korszerű nevelési elvek hirdetésénél, mind az erkölcsi útmutatás terén adekvát a fikciós elbeszélésforma, hiszen a lecke a gyermek eleven olvasmányélményén keresztül realizálódik, legyen szó állambölcseleti prózáról vagy robinzonádról. A következő nagyfejezet irodalomszociológiai szemléletű és a kortárs románok kiadásának, népszerűsítésének gyakorlatait igyekszik felvázolni a szerialitás, a sorozatszerűség rendezőfogalmait is kontextusba vonva. A szerialitás mint irodalmi termelési mód egyféle biztosítási funkciót lát el, garancia lehet a „szövegáru” mint piaci termék szisztematizált létrehozására, propagálására és értékesítésére. Komplex, soktényezős, sokszereplős procedúra, mint a dolgozatban láthatóvá válik: szerzők, fordítók, szerkesztők, nyomdász-kiadók, könyvkereskedők, előfizetés-szedők, esetenként mecénások érdekegyesítő kooperációját feltételezi. Korszakunkban a hasonló szerveződéseknek köszönhetően jelentek meg a magyarországi prózairodalomban a népszerű nyugat-európai műfajok, szövegtípusok, amelyek széleskörű olvasói bázis, a fizetőképes kereslet kialakítására is alkalmat adtak, s néhányuk, módosult formában, a modern olvasóközönség befogadói igényeihez alkalmazkodva, napjainkig közkedvelt olvasmányok. A fejezetben az a konzekvencia kerül megfogalmazásra, hogy a korszak kiadói számára az olvasóközönség megközelítésében és megnyerésében a konkrét gyakorlati tevékenységek kerülnek domináns pozícióba, egyértelművé téve, hogy pusztán ideologikus toposzokat felvonultató szólamokkal már nem tehető sikeressé egy deklaráltan gazdasági szemlélet erőterében formálódó vállalkozás. A következő nagyfejezet ismét szövegelemzéseket foglal magába, a „gótikus irodalom”, illetve a münchhauseniádák korpuszából, a pragmatikus távlat szerint rendezve. Kiadóink viszonylag korán felismerték, hogy a szórakoztató irodalom létező, reális társadalmi szükségletet elégít ki, ehhez formálták a szövegek kiadásának procedúráját. Mivel a siker a konzisztens kiadói stratégiák, s a megvalósult eredmények összefüggésében a korábbitól eltérő aspektusban tárul fel, az elasztikus, gyakorlatilag behatárolhatatlan jelenséget a dolgozat vonatkozó fejezetében a romántextúrát kialakító láthatatlan ismétlődéselv kérdésköréből igyekeztem megközelíteni. Kiadói tekintetben az ismétlődéselv a reprodukciós gyakorlatban, az operacionalizált előállítás, értékesítés feltételeit biztosító minták kiválasztásában, standardizálásában és alkalmazásában nyilvánult meg – mindaddig, amíg rentábilisnak minősülnek. Tudható, hogy a népszerű, populáris irodalomban szigorú konvenciók, szabályszerűségek uralkodnak, az alkotások rendszerint olyan forma- és rendezőelvek szerint alakulnak, mint az ismétlés, amely strukturális, tematikus és motivikus kapcsolatokat teremt, marginális „zárványokat” és átmeneti szövegeket egyaránt létrehozva. Elemzésem a fent említett mechanizmust igyekszik megragadni a „gótikus irodalom” esetében öt, a münchhauseniádák esetében négy szöveg részletesebb taglalásával. Legyen szó tehát ideologikusan, funkcionálisan, vagy pragmatikusan elgondolt prózai szövegműről, a századfordulós románkorpusz előállításának társadalmi-kulturális feltételei, valamint a műfaj belső módosulásai, mutációi közt egymást át-átszövő kontaktus, oksági kapcsolat mutatható ki. Noha a rendezőfogalmak szerinti elkülönítés strukturális funkciót lát el, hangsúlyozandó, hogy „vegytiszta” román aligha található, a három típus elhatárolása, megkülönböztetése szükségszerűen bizonytalan, határaik elmosódnak; az ideologikumot közvetítő szövegek esetében már feltalálhatók az anyagi érdekeltség, az üzleti organizáció első nyomai.
Szabadon hozzáférhető
Bartholomaeus Keckermann (1572–1609) retorikái és a magyarországi recepció
Restás, Attila; Imre, Mihály; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
Bartholomaeus Keckermann (1572–1609) heidelbergi, majd danckai professzor – rövid élete ellenére is – meghatározó alakja volt a 17. század protestáns tudományosságának. Kiterjedt munkásságát – mintegy 40 önálló kötetét – számos szaktudomány vizsgálta, a magyarországi művelődésben betöltött szerepe miatt a hazai irodalom- és művelődéstörténeti kutatások is jelentékeny eredményeket értek el Keckermann hatásának feltérképezésében. Az újabb kutatások a „nemzetközi kálvinizmus” (International Calvinism) kapcsolati hálójában is elhelyezték: első munkái David Pareus tanítványaként jelentek meg Heidelbergben, legjelentősebb könyvei a hanaui Antonius nyomda kiadásában láttak napvilágot, és a nyomdász, Wilhelm Antonius halála után az örökösei is folytatták a tankönyvsorozat kiadását. Keckermann halála után tanítványai jelentették meg a műveit. Műveinek összkiadását Johann Heinrich Alsted rendezte sajtó alá 1613-ban két kötetben Hanauban Systema systematum címmel, míg az ugyancsak kétkötetes Opera omnia 1614-ben Genfben jelent meg. Népszerűsége évtizedekkel halála után is töretlennek mondható: 1661-ig folyamatosan jelentek meg művei Európa jelentős szellemi központjaiban, angol és holland nyelvű kiadásai is ismeretesek. Nemcsak Nyugat-Európában volt népszerű, de Új-Angliától Magyarországig és Erdélyig szerte Európában. A kora újkor „oktatási forradalmában” különösen hatékony módszert fejlesztett ki Keckermann a danckai akadémiai gimnáziumban, ennek sikeres alkalmazása állhatatott a módszer európai és hazai alkalmazásának hátterében. Disszertációmban Keckermann retorikai munkáit vizsgálom. Úgy tűnik, hogy Keckermann nem választotta szét az egyházi és a világi retorikát. A Melanchthontól indult hagyomány jegyében a Szentírás értelmezéséhez is fel kell használni az antikvitás retorikai kultúrájának az eredményeit, ami által a retorika üdvértelmezői, üdvközvetítői szerepbe kerül, másrészt pedig a szentbeszédek megírásánál és előadásánál sem nélkülözhetőek a klasszikus retorika szabályai: vagyis az egyházi és profán ékesszólás tudománya nem állítható egymással szembe. Retorikai rendszerének fontos része a Rhetorica Specialis, ide főleg az újkorban szükséges gyakorlatias tudnivalóknak az összefoglalása került. Ahogyan megfogalmazza Keckermann: „Elsősorban nem az iskola, hanem a közfeladatok, az Egyház és az állam számára kell szónokokat képezni.” Disszertációm végén a 17. század eleji Keckermann-recepciót vizsgálom két peregrinus, a Leideni Egyetemen tanuló Csanaki Máté és a Strassburgi Egyetemen tanuló Frisowitz Boldizsár művei alapján. Végül – mintegy függelékként – néhány eddig ismeretlen RMNy-, RMK- vagy egyéb Hungarica-tételt is azonosítottam.
Szabadon hozzáférhető
Queering the Iron Curtain: Spaces of Otherness in British and Eastern European Cinema
Feldmann, Fanni; Győri, Zsolt; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Angol-Amerikai Intézet
Az értekezés egy olyan diszkurzív tér létrehozására tesz kísérletet, amelyben Kelet- és Nyugat-Európa kulturális különbségei és hasonlóságai olvashatóvá válnak, megkerülve az öröklött hierarchikus, értékítéletekkel teli szemléletmódokat, sztereotípiákat és fantáziákat. E kísérlet területe a queer fogalma és reprezentációi, mivel „a queer egyetlen konkrét identitáskategória mellett sem köteleződik el” (Jagose 2), ezáltal egy olyan interszekciót hoz létre, amelyben feltárulnak a normatív értékrendszerek, hagyományok, marginalizációs stratégiák és hatalmi viszonyok összefonódott szálai, valamint ezek olvashatóvá, elemezhetővé, és így megkérdőjelezhetővé válnak. Mivel a dolgozat a kulturális és szexuális mássághoz kapcsolódó szociokulturális, geopolitikai és ideológiai attitűdök vizsgálatát tűzi ki célul, a queer mozi egy gyakran alulreprezentált területe képezi az értekezés korpuszát: kortárs queer témájú játékfilmek, amelyek nyíltan ábrázolnak queer kérdéseket, karaktereket, (szexuális) gyakorlatokat. Fontos megjegyeznünk, hogy minden elemzett film komolyan veszi a queer fogalmát, és még ha felfedezhetők is homofób felhangok itt-ott, a queer témák nem redukálódnak egy komikus elemmé; a queer karakterek és témák aktív, történetformáló elemek, nem pedig a vicc tárgyai. Ezek olyan mainstream filmek, amelyek nem (tudatosan) tesznek kísérletet arra, hogy átformáljanak, megkérdőjelezzenek filmes hagyományokat, de queer érzékenységük által rámutatnak az ábrázolt szociokulturális közeg problémás vetületeire. Ezáltal ezek a filmek a legalkalmasabbak arra, hogy hatalmi, identitáspolitikai és kulturális viszonyokat vizsgáljunk Nagy-Britannia és Kelet-Európa között. A disszertáció módszertana Madina Tlostanova megközelítését veszi alapul: Tlostanova amellett érvel, hogy a bináris rendszerek lebontásához egyrészt figyelembe kell venni a nyugat és kelet fogalmának összekapcsoltságát és kölcsönösségét; másrészt azt, hogy ez a két konstrukció és az őket körülvevő gondolati rendszerek a modernitásban gyökereznek (“Postcolonial 30). A disszertáció módszertana Tlostanova fogalmi rendszerében “dekoloniális gondolkozás”-ként írható le, ami ezt a közös eredetet tartja szem előtt. Amikor a vasfüggöny mellett, és nem pedig attól innen vagy azon túl gondolkozunk, annak létezése, történelme sem kell, hogy feledésbe merüljön, és a „nyugati álom”, valamint a „keleti rémálom” narratíváinak korlátozó öröksége nélkül válnak elemezhetővé hierarchiák, konstrukciók, fantáziák és mítoszok. A különbözőség tudatában, a vasfüggöny mellett gondolkozva, a filmek bizonyos tematikái, látszólagos ellentétei és alkalmazott oppozíciói nem feltétlenül fordulnak át hiearchizálásba, morális, etikai vagy esztétikai értékítéletbe annak alapján, hogy hol készültek, ám a térbeli specifikusság sem veszik el egy általánosító érvelésrendszerben. A dolgozat tematikus fejezetei a closet és coming out, a queer szexualitás, a queer térhasználat és az etno-queer párhuzam fogalmaira épülnek, és hasonló folyamatokra és stratégiákra mutat rá a brit és kelet-európai filmekben, valamint amellett érvel, hogy a nyugati alkotások sem tudnak megnyugtatóbb vagy kielégítőbb válaszokkal szolgálni a marginalizáció problémájára. Az elemzett alkotások szerint a kulturális képze(le)tek és sztereotípiák és az azokra adott reflexiók vizsgálata teszi felismerhetővé azokat az attitűdöket és mentalitásokat, amelyek ideológiákat, reprezentációs és identitásstratégiákat hoznak létre és teremtenek számukra diszkurzív környezetet. Így tárhatóak fel a szociokulturális, geopolitikai és ideológiai attitűdök, hatalmi viszonyok és marginalizációs gyakorlatok (legyen szó akár kulturális, szexuális, etnikai, vallási vagy térbeli marginalizációról) összefüggéseit.
Szabadon hozzáférhető
Avantgárd és konstruktív szemlélet – Kassák Lajos ars poeticái
Suhajda, Péter; Dobos, István; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; DE--Bölcsészettudományi Kar -- Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
A disszertáció címe: Avantgárd és konstruktív szemlélet – Kassák Lajos ars poeticái Szerző: Suhajda Péter Az avantgárd művészet legfőbb szellemi alapja – futurista kezdeteitől fogva – a „dinamizmus” volt. Ez egyrészt az alkotások létrehozásának rendhagyó módozataiban nyilvánult meg technikailag, tehát az újszerű eljárások elszánt keresésében, a kísérletezésben; másrészt a hagyományos megoldások tudatos és szigorú elutasításában, tagadásában vagy felülírásában. Az avantgárd programok, manifesztumok és ars poeticák mindezeknek a törekvéseknek elméleti hátteret adtak. (Bár szerzőik nem idegenkedtek olykor a leegyszerűsítések okozta súlyos torzításoktól sem.) A múlt statikus lezártságával szemben leginkább a jövőre fókuszáltak; a biztos határokkal bíró ént kórussá (de)formálták, elszemélytelenítették. Tevékenységük központi tényezője a másság és az elkülönböződés abszolút igenlése, az idegenség műveikben történő teljes fenntartása, az ismétlés kiiktatása, helyesebben a másolatoktól, szekunder produktumoktól való távolságtartás volt. A jelentésadást vagy jelölést eljeltelenítéssel váltották fel, meghatározhatóságukat, törekvéseik konzekvens történetté alakíthatóságát lehetetlenítve el ily módon. A deszemiotizáció elvének sokszor csupán retorikainak tűnő hangsúlyozásával kívántak írásaikban művészetük egyediségének, megismételhetetlenségének nyomatékot adni. A felsorolt jellegzetességek számtalan – avantgárddal kapcsolatos – ellentmondást eredményeztek az elmúlt száz esztendő során. Az alkotás (és alkotó) tökéletes önazonosságának problematikus volta Kassák Lajos elméleti munkásságának markánsan körvonalazható, folyton-folyvást visszatérő témaköre. Ugyanúgy fellelhető szépirodalmi szövegeiben, mint társadalmi, politikai, művészeti kérdéseket feszegető kiáltványaiban vagy akár a harmincas években írt esszéiben. Ezek gondolatíve kirajzol egy folyamatot, amely sokat formálódott életpályája évtizedei alatt. A jelölés kiiktatásáról alkotott elképzeléseinek terét az avantgárd karakterű megszólalásformák (igen szűkre szabott) elvárásától a művészi egyéniség teljes elfogadásának szintjéig tágította. Ez lényegében és leegyszerűsítve annyit jelent, hogy amíg az ifjú, manifesztumíró Kassák számára egy modern, „csoporttárs” művész számított csupán hellyel-közel „avantgárdnak”, helyesebben „korszerűnek” (az „előőrs” gyűjtőfogalmát csak ritkán használta), tehát egyedinek, addig későbbi szövegei, főként esszéi tanúsága alapján már minden újszerűt létrehozó, „kísérletező” alkotó – tértől és időtől függetlenül. Érdemes tehát az avantgárddal – és Kassákkal – kapcsolatos kutatások körét részletesebben áttekinteni, és kiterjeszteni a „történeti” izmusokon túlra, az általuk oly' sokszor megkérdőjelezett „klasszikus modern” kortársak vagy akár (jóval) korábbi stílusirányzatok, korstílusok képviselői felé. Az avantgárd támadások fő felületét a közvetlennek nevezhető előzmények (impresszionizmus, szecesszió, szimbolizmus) kínálták, ám a harcias újítók más korszakokról, jelenségekről sem feledkeztek meg (romantika, szentimentalizmus stb.). Az örökös visszautasítás és tagadás által viszont nem eltörölték, hanem újra és újra „játékba hozták” az „ellenfelet”. A kortársakon kívül ezen „elődök” jelentették tehát az avantgárd törekvések mindenkori kontextusát, amelyből – többek között – Kassák is sokat merített. Ebből az alapból kiindulva próbálta meg újra és újra átformálni saját művészetét, szemmel tartva az önazonosság, az expresszivitás és az időszerűség szigorú követelményét retorikájában. Egy műalkotás „avantgárd” karaktere a kiforrott kassáki értelmezés szerint már nem „módszertani” vagy „stilisztikai” kérdés (nem is lehet az, mivel a jelölés kiiktatása lényegében lehetetlen). Az „érett” Kassák szemléletének centrumában a „konstruktív” – és egyben (ön)kifejező – ember áll, aki nem teljesen azonos a konstruktivizmus alkotójával, bár kétségtelenül sok köze van hozzá. Eszközkészletében ugyanúgy jelen vannak a húszas évek irányzatára jellemző motívumok (matematikai, geometriai elemek alkalmazása, alapvető síkidomok és színek használata, szabályos megszerkesztettség), mint a külföldi konstruktivisták alkotásaiban. Az építészeti metaforika és a mindenkori „mesterember” toposza a „kassáki paradigma” két legfontosabb bázisát jelenti. Akár „legnagyobb közös osztónak” is lehetne nevezni (mint a művész által kreált „univerzum” minimuma), amely meghatározónak bizonyult életműve összes szakaszában, művészeti ágában, továbbá elméletírói gyakorlatában (legyen szó aktivista, expresszionista, dadaista jellegű munkákról vagy éppen későbbi, a konkrét avantgárd vonásokat egyre inkább elhagyó alkotásokról). Bátran kijelenthető, hogy ezek a speciális stílusjegyek rengeteg kassáki műre jellemzőek, amellett persze, hogy e munkák számos újítást is tartalmazhatnak – mi több: kell, hogy tartalmazzanak. Egy „konstruktív” művésznek ugyanis éppen az a mindenkori feladata (Kassák kiterjesztett értelmezése szerint), hogy kísérletek segítségével újdonságokat hozzon létre, s e folytonos „teremtés” által formálódjon. A befogadóé pedig az, hogy az alkotó önazonosságát fel- és elismerje, valamint ideális esetben azonosulni tudjon vele. Ám e dinamikus folyamatba belekódolt a lezárhatatlanság, a kötelező továbblépés követelménye is: tehát az elkészült művön való túljutás parancsa – minden korábbi eredmény meghaladása mind az alkotó, mind a későbbi művészek részéről. Ennek megfelelően bármely múltbéli alkotás lehetett a maga idejében rendkívül „korszerű”, „élen járó” (azaz „avantgárd”), s így önazonos – az őt követőknek már más utakat kellett (és kell mindig) keresniük, hogy hozzá hasonlóan „önmagukká” lehessenek. Kassák ugyan az utolsó pillanatig megtartotta kedvenc metaforáit és motívumait, mégis arra törekedett, hogy azokra építve meglepetéseket okozó, „paradigmaváltásokban” gazdag életpályát fusson be. A 21. századi nemzetközi kutatások pedig – amelyek az avantgárd jelenség értelmezési határait feszegetik – rendkívül kedvező hátteret kínálnak e téma vizsgálatához.

Böngészés

legfrissebb feltöltések