Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Doktori Tanács
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)
D47
tudományterület:
bölcsészettudományok
tudományág:
irodalom- és kultúratudományok
Doktori programok:
- Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter) - Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)
Böngészés
legfrissebb feltöltések
Megjelenítve 1 - 20 (Összesen 173)
Tétel Szabadon hozzáférhető Az emlékállítás módozatai Kazinczy Ferenc életművében – Archiválás, muzealizáció, panteonizáció(2025) Szolyka, Hajnalka; Bódi , Katalin; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetDoktori disszertációmban a Kazinczy Ferenc életművében megfigyelhető emlékállítási módozatokkal foglalkozom. A vizsgálat a magánszférához és a közösségi emlékezethez tartozó eseményekre egyaránt kiterjed. Vizsgálataim során az emlékállítás folyamatának szövegfajtákon átívelő nyomon követését tűzöm ki célul. Minden kiemelt emlékállítási ügy esetében felhasználom Kazinczy levelezésének, önéletírásainak, költeményeinek és akár folyóirat-közleményeinek vonatkozó szakaszait. Különösen érdekel az, hogy milyen eltérések, hasonlóságok, kapcsolódások és rendszerszerűségek figyelhetőek meg a műfaj- vagy éppen médiumváltás során: miként módosul egy történet megírása, amikor például magánlevélből önéletírásba adaptálódik, vagy éppen folyóirat-közleményként is megjelenik. Figyelembe veszem Kazinczy alkotásmódjának azon sajátosságát is, hogy történeteit sokszor újraírja, akár a címzett változása, akár a múlt eseményeinek természetszerű (felejtés okozta) vagy manipulatív átértelmezése okán. Az írás Kazinczynál dokumentálás, rögzítés, megőrzés – de újraírás, újraélés és újrakonstruálás is, olyan interpretációs folyamat, amelynek során dinamikus önértelmezési folyamat is zajlik az emlékek értelmezésével és újraértelmezésével. Ezért lényeges a Kazinczy-szövegek megalkotottságának körülményeire, módszereire és motiváltságára való rákérdezés, amely eljuttathat a kevéssé transzparens jelentésrétegek felfedéséhez is. Értekezésemben az emlékállítási gyakorlatok három fajtájáról beszélek: archiválásról, muzealizációról és panteonizációról. Az archiválást és a muzealizációt kutatásom során Kazinczy emlékezeti tevékenységének alapkarakteréhez tartozóként kezelem, és valamilyen mértékig minden emlékállítási aktusban felfedezhetőnek vélem. Kazinczy dokumentációs, archiváló és újraírási kényszere, illetve a jeles alakok kézírásának, képének, tárgyainak birtoklása visszatérő motívumok az emlékezésben. A muzealizáció szintén a múlttal való kapcsolat kialakításának egy módja. Kazinczynál ez nem csupán a korszakban kialakuló múzeumi kultúra miatt lehet érdekes: Kazinczy ugyanis mint önmaga muzeológusa lép fel, ez a tevékenysége pedig összeköthető az archiválással. A panteon mint a dicsőség temploma olyan szakrális tér, amelyre jellemző az archívumszerűség: kőbe vésett nevek és történetek szolgálják a múlhatatlan érdemek rögzítését. Ez a hely egyúttal múzeumi karakterrel is bír: a haza nagyjainak virtuális galériája. A jeles alakok kiemelésének igénye láthatóan élt Kazinczyban, erre mutat számos emlékműterve is: Csokonai emlékművén kívül többek között a költő Zrínyinek, a zempléni hősöknek és idősebb Wesselényi Miklósnak is tervezett emlékművet. Érdeklődéssel fordult a portrék felé, és a hotkóci angolkert – melyben számos síremlék, illetve emlékmű volt – foglalkoztatja, a kertművészettel való teoretikus számvetésre ragadja. Panteonizációs tevékenysége nem csak a nemzet nagyjainak emlékállításon keresztül történő kijelölésében és költeményekben való eszményítésben, emlékművek létrehozásában nyilvánul meg. A panteonizációs munkát végző, szertartásmesteri tisztet betöltő személy azzal, hogy virtus és glória között közvetít, maga is bejuthat az érdem templomába. Ezt a lehetőséget felismerve Kazinczy így nem egyszerűen csak a szerinte jeles személyeknek, de önmagának is emléket állít, önmagát is panteonizálja. Célkitűzéseim megvalósításához a diskurzuselemzés módszerét találom a legalkalmasabbnak. A diskurzus nem a valóság lenyomata, hanem annak egy értelmezése, hiszen az objektív valóság ellenőrizhetősége csak egy nyelven kívüli pozícióból lenne lehetséges, amihez nincs hozzáférésünk. A különféle diskurzusok így eltérő világértelmezéseket hoznak létre, versengenek egymással, hatóerejüket pedig nagyban befolyásolja, hogy a diskurzus alkotói milyen mértékű hatalommal bírnak. A diskurzuselemzés során nem az igazságra vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy ki állítja magáról, hogy az igazság birtokában van, és hogyan próbálja ezt nyílt vagy rejtett hatalmi narratívákkal igazolni, milyen eszköztárral dolgozik pozíciója megőrzése érdekében. Fő kutatási kérdéseim arra irányulnak, hogy hogyan jelenik meg a Kazinczy-életműben az emlékállítás témája, milyen reflexiókkal él Kazinczy saját emlékállító tevékenysége során, hogyan jelöli ki az emlékállításra méltókat és milyen módon kapcsolja magát hozzájuk. Vizsgálom azt a kapcsolati hálót is, amely az egyes emlékezési ügyek mögött meghúzódik, próbálva feltérképezni azt, hogy milyen tényezők hatnak az emlékállítási tervek intenzitásának változásaira, miért aktivizálódnak vagy enyésznek el. Célkitűzésem része az emlékállítás komplex vizsgálata, minden kapcsolódó szövegfajta és médium bevonásával, a személyes és közösségi szempontok együttes működtetésével. Arra teszek kísérletet, hogy a jelenleg is zajló szövegkiadási és értelmezői folyamatokhoz kapcsolódva újabb példáját mutassam meg az életmű lehetséges interpretációjának.Tétel Szabadon hozzáférhető Reclaiming the Self: An Intersectional Analysis of Post-Sexual Abuse Narratives in Anglophone Television Series(2025) Filaj, Anxhela; Kalmár, György; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA disszertáció a szexuális erőszak televíziós ábrázolásának alakulását vizsgálja a Harvey Weinstein-botrány és a #MeToo mozgalom nyomán, a túlélőközpontú narratívákat a tágabb kulturális, politikai és etikai viták keretei között helyezve el. Míg a film történelmileg a stilizált látványosság és a szexuális zaklatás kizsákmányoló ábrázolása között ingadozott, a kortárs televíziós sorozatok, mint például a Broadchurch (ITV, 2017), az Unbelievable (Netflix, 2019) és az I May Destroy You (HBO, 2020) döntő fordulatot jelentenek a túlélők szubjektivitását és etikus nézői pozícióját előtérbe helyező narratívák irányában. Ezek a műsorok megkérdőjelezik a berögzült nemi erőszakkal kapcsolatos mítoszokat, megzavarják a női testek voyeurisztikus keretezését, és újfajta kapcsolódási módokat alakítanak ki a szöveg és a néző között. A disszertáció azt kutatja, hogy miként alakította át a Weinstein utáni korszak a reprezentációs stratégiákat a megtestesült empátia, az autoetnografikus történetmesélés és a gondoskodási etika révén, arra kényszerítve a közönséget, hogy ne passzív fogyasztóként, hanem a trauma narrációjának társrésztvevőként működjenek közre. Az elemzés három tematikus lencsén keresztül halad, ezek a szégyen, a bizalmatlanság és a beleegyezés. A Broadchurch azt járja körül, hogy miként oszlik meg a szégyen a közösségben, és ez milyen hatással van a túlélőkre és társadalmi környezetükre. Az Unbelievable dramatizálja az intézményi válaszokba ágyazott gyanakvás hermeneutikáját, ahol a hitetlenség és a rendszerszintű elfogultság destabilizálja a túlélők narratíváit. Az I May Destroy You című sorozat a beleegyezés határait vizsgálja, illetve ennek összetetté válását a nemi, faji, szexualitási és intimitási kérdések metszéspontjában. Ezen esettanulmányok segítségével a disszertáció azt követi nyomon, hogy a televízió hogyan értelmezi újra a traumát, hogyan próbálja azt nem az áldozattá válás látványosságaként, hanem az identitásrekonstrukció és a társadalmi kritika vitatott helyszíneként ábrázolni. A disszertáció interdiszciplináris elméleti-módszertani keretet mozgat, amely ötvözi a feminista médiaelméletet, a traumakutatást, a hermeneutikát és a gondozási etikát. A sebezhetőség, az erkölcsi felelősség és a tanúságtétel etikájának működését vizsgálva a tanulmány azt állítja, hogy a Weinstein utáni televíziózás hozzájárul egy szélesebb körű kulturális változáshoz, amely egyszerre destabilizálja és rekonstruálja a nemi alapú hatalom normáit. Ez a változás nemcsak a narratív tartalomban érhető tetten, hanem olyan formai stratégiákban is látható, mint a közeli felvételek, a fragmentált időbeliség és az intim hangzásvilág átgondolt használata, amelyek radikális empátiát váltanak ki. A disszertáció végső soron azt állítja, hogy a szexuális zaklatásról szóló televíziós narratívák a Weinstein utáni korszakban az ellenállás, megértés és gyógyulás cselekedeteiként működnek. Ellenállnak a hagyományos kereteknek, amelyek a túlélőket passzív áldozatokként ábrázolják, miközben a kulturális képzeletet a szolidaritás és az etikai elköteleződés új formáin keresztül erősítik. A disszertáció a média- és kultúratudományokhoz járul hozzá azáltal, hogy a televíziót az énkép, a trauma és a gondoskodás metszéspontjaként értelmezi, és bemutatja, hogyan kalibrálja újra a túlélőközpontú történetmesélés a Weinstein utáni korszak reprezentációs politikáját.Tétel Szabadon hozzáférhető Analysing the Evolution of Online Activism in Nigeria: Lessons from the #BringBackOurGirls Campaign(2025) Datiri, Blessing Dachollom; Séllei, Nóra; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetBlessing Dachollom Datiri A nigériai online aktivizmus fejlődésének elemzése: A #BringBackOurGirls kampány tanulságai Absztrakt A digitális platformok aktivizmusra való felhasználása átalakította a társadalmi mozgalmak láthatóság- és tudatosságnövelési módjait, valamint azt, hogy miképp lehet globális támogatásra mozgósítani és fenntartani a lendületet. A disszertációban az online aktivizmus átalakító erejét vizsgálom a #BringBackOurGirls-kampány esettanulmányán keresztül. A mozgalom arra válaszul jött létre, hogy 2014 áprilisában a Boko Haram elrabolta a nigériai Chibokban található Állami Középiskola 276 iskolás lányát. Az emberrablás globális felháborodást váltott ki, amely a közösségi médiát és más digitális platformokat, különösen a Twittert használta fel a lányok szabadon bocsátásáért való kiállásra, valamint a kormányzati elszámoltathatóság követelésére. A mozgalom mérföldkővé vált a kortárs afrikai női aktivizmusban, kiemelve egyrészt a hashtag-aktivizmus előnyeit, másrészt pedig annak korlátait. A #BringBackOurGirls kampány elemzését az afrikai feminista elméleteknek és a médiahasználatot irányító szükségletek és az abból eredő örömérzet elméletének (Uses and Gratification Theory) keretei között vizsgálom. Ezen kereteken keresztül elemzem, hogyan tették lehetővé a digitális platformok az elköteleződést, a szolidaritást és a globális részvételt. A kutatás árnyalt elemzést kíván nyújtani arról, hogy miképp működik a digitális aktivizmus a nemekre fókuszáló érdekképviseleti kampányokban. Több mint 3,26 millió tweetből álló adathalmaz felhasználásával vegyes módszerű megközelítést alkalmazok, amely integrálja a Twitter-adatok kvalitatív (retorikai) és kvantitatív (számítógépes) elemzését. Az eredmények azt mutatják, hogy az online kampányok globálisan tudatosították az emberrablások tényét, és egyúttal nyomást gyakoroltak a kormányra és a világ vezetőire, hogy sürgősen cselekedjenek a lányok megmentése érdekében. A mozgalom azonban kihívásokba ütközött érdekképviseleti erőfeszítései során, mivel az emberrablások után tizenegy évvel még több mint 80 lány eltűntként van nyilvántartva. A kutatás azt is kimutatja, hogy a hírességek részvétele az online kampányokban jelentősen felerősítette a hashtag-kampány viralitását, rávilágítva mind a popkultúra, mind a digitális platformok hatására a kortárs aktivizmusra. A kutatás egyik kulcsfontosságú jelentősége abban rejlik, hogy fogalmilag leírja a kampány evolúcióját a mozgósítástól a meggyőzésen és a figyelemfelkeltésen keresztül az emlékezetaktivizmus éveken át fenntartható formájáig. Ahelyett, hogy ezt a változást az érdekképviselet folytatásának tekinteném, magának a kampánynak a funkciójában bekövetkezett átalakulásként értelmezem. A tanulmány rávilágít arra, hogyan fejlődnek a hosszú távú online kampányok annak érdekében, hogy megőrizzék a kollektív emlékezetet és – általában az események évfordulói körül – fenntartsák a nyilvános diskurzust. Ez a disszertáció hozzájárul a közösségi média digitális aktivizmusra való felhasználásáról, az afrikai nőmozgalmakról és az online társadalmi mozgalmak változó környezetéről szóló tudományos vitákhoz.Tétel Nem ismert The Entanglement of Patriarchy, Colonialism, and Migration as Intersecting Oppressions: The Case of Arab Women in Fadia Faqir’s Novels(2024-2025) Abu Oruq, Ayham Aref Abdallah; Séllei, Nóra; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA doktori disszertáció a patriarchátus, a kolonializmus és a migráció mint egymást metsző, az arab nőket elnyomó hatalmi struktúrák működését vizsgálja a jordán-brit szerző, Fadia Faqir négy regényében: Nisanit (1987), Pillars of Salt (1996), My Name is Salma (2007) és Willow Trees Don’t Weep (2014). A disszertáció feltárja, ahogy a sokszoros elnyomásra válaszul a női főszereplők magukévá teszik az ágencia és az ellenállás különféle módjait, valamint azt, ahogy tapasztalataik újradefiniálják személyiségük és szubjektumuk újonnan megjelenő aspektusait mind a gyarmati, mind a gyarmatosítást követő kontextusban. Többek között a posztkoloniális feminizmus, a posztkoloniális elmélet és a kozmopolitanizmus elméleteinek a dolgozatíró által kialakított, egyedi keresztmetszetére alapozva a dolgozat amellett érvel, hogy Faqir az arab nőiség jellegzetes és kritikai szempontból jelentős megformálását nyújtja regényeiben. Azáltal, hogy a patriarchátust, a kolonializmust és a migrációt egymással összefüggő és egyúttal kontextusfüggő elnyomásrendszerekként mutatja be mind a négy regényében, Faqir túllép az arab nők leegyszerűsítő reprezentációján. Kritikával illeti mind a hagyományos, őshonos struktúrákat, mind a nyugati diszkurzusokat, mégpedig nemcsak azáltal, hogy összehasonlítja ezeket az eltérő formákat öltő és szintű alávetettségeket, hanem azáltal is, hogy bemutatja: az igazán hatékony hatalmi pozíció megteremtése magával hozza az identitásnak a patriarchális és koloniális kétosztatúságokon túlmutató radikális újragondolását. A disszertáció bemutatja, hogy a kolonializmus és a migráció kontextusában Faqir fiktív nőalakjainak az életeseményeiben miképp találkozik – egymást részben átfedő, belső és külső elnyomásformákként – a helyi arab patriarchátus és a nyugati modernitás. Az elemzés rávilágít, hogy Faqir hangsúlyozza az arab nők életének heterogenitását, mégpedig nemcsak más gendercsoportokhoz való viszonyukban, hanem az arab női közösségen belül is, ekképp meghaladja az arab nők tapasztalatainak és identitásának homogenizálását. A disszertáció szerkezetileg négy fő fejezetre tagolódik: a Nisanitról szólóban a palesztin-izraeli konfliktust vizsgálja, a Pillars of Salt-fejezetben a patriarchátus és a kolonializmus összejátszását tárja fel, a My Name is Salma elemzésében a kettős marginalizáltságot és a liminalitást elemzi, és végül a Willow Trees Don’t Weep című regény értelmezésében a sztereotípiákhoz kapcsolódó előítéleteket és a kozmopolita szubjektivitás kifejlődését mutatja ki.Tétel Nem ismert Test és tanúsítás. Fenomenológiai közelítések Borbély Szilárd költészetéhez(2025) Balázs, Katalin; Baranyai, Norbert; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetAz értekezés Borbély Szilárd költészetének tükrében térképezi fel és gondolja tovább az irodalom és a fenomenológia közötti párbeszéd lehetőségét, valamint azokat a tematikus metszéspontokat is igyekszik megvilágítani, ahol a két terület összekapcsolódik és kölcsönösen reflektál egymásra. A vizsgált művek kiválasztását nem csupán fenomenológiai szempontok alakítják, hanem egy tematikus szerveződés is meghatározza. Az értekezés középpontjában olyan szövegek állnak, amelyek az itt-létet alapvetően a tapasztalati horizont, a szubjektív testélmények felől faggatják, és amelyekben a holokauszt művészeti reprezentációja, valamint a tanúsítás problémaköre egyaránt előtérbe kerül. Az így meghatározott keresztmetszet értelmében értekezésemben A Testhez – Ódák és Legendák (2010) elemzésére helyezem a hangsúlyt, ugyanakkor fenntartom az életművön belüli intertextuális kapcsolódások interpretációs lehetőségét és szükségességét. Az értekezés első fejezetében azt a kérdést járom körül, hogy milyen módon jelenik meg Borbély Szilárd költészetében – akár rejtett formában is – a test mint (fenomenológiai) alapprobléma. E fejezet elemzései új olvasati lehetőséget kínálnak a költői nyelv és a test kapcsolatának értelmezésében, s egyúttal hozzájárulnak az általában két korszakra osztott lírai pálya összetettebb megértéséhez. Tézisem szerint a test motívuma Borbély Szilárd életművének korai szakaszában is mélyebb társadalmi kérdések hordozójaként van jelen és költői világának szinte egészét átható ontológiai dimenzióvá szélesedik. Borbély testpoétikája nem csupán lehetőséget ad, hanem szükségessé is teszi a fenomenológiai megközelítés alkalmazását. Az értekezés második fejezetét annak a kérdésnek szentelem, hogy miként jelenik meg a holokauszt narratívája A Testhez és a Halotti Pompa (2006) című kötetekben, különös figyelmet fordítva a tanúsítás problémkörére. Míg A Testhez legendái esetében a holokauszt-irodalommal kapcsolatban felmerülő alapvető témákat és problémákat elemzem (kezdve a megjelenítő nyelv kudarcától, a tanúsítás megvalósulásának lehetőségén/lehetetlenségén át, a befogadó affektív [etikai] viszonyulásáig), addig a Halotti Pompában a „jóvátehetetlen jóvátétel” poétikai megnyilvánulásának aspektusait vizsgálom. A második fejezet elemzései – a reszponzív fenomenológiai hagyomány legfontosabb alapvetéseit figyelembe véve – konstitutív elemként kívánják integrálni a testi-affektív dimenziót a tanúsítás hermeneutikájába, ezzel teremtve kapcsolatot a test és a tanúsítás között. A fejezet központi gondolata, hogy a megélt test kulcsszerepet játszik a tanúsítás etikájában, mivel a valódi megértés nem a tudat vagy a teoretikus gondolkodás szintjén, hanem inkább a pre-reflektív érzékenység szintjén artikulálódik. A tanúságtevők elbeszéléseivel való találkozás affektív hatásai olyan etika irányába mutatnak, amely képes ténylegesen autentikus tanúvá avatni az olvasót. A tanúsítás etikája ebben az értelemben nem valami tanult, külső hatásokból eredő viszonyulás eredménye, hanem a megélt testből fakadó idegentapasztalat, amely a tanúk által való érintettség nyomait hordozza magán.Tétel Nem ismert Stretching Sympathies: Trajectories of Spatiality, Visuality and Interpersonality in Thom Gunn’s Poetry(2024) Horváth, Imre; Rácz, István; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetNyújtózó szimpátiák: A térbeliség, vizualitás és személyköziség útjai Thom Gunn költészetében Az értekezés Thom Gunn (1929-2004) művészi fejlődését kívánja feltérképezni teljes életművéből válogatott versek összevetésével. Gunn egy angol-amerikai meleg költő volt, aki eklektikus megoldásokat alkalmazott a költészetében, ötvözve a hagyományos angol formákat kortárs amerikai témákkal. Gazdag szépirodalmi utaláshálóval átszőtt, formamíves korai verseire jelentős hatással voltak az Erzsébet-kori költők, például John Donne és William Shakespeare. Miután Amerikába költözött, Gunn formai eszköztára lazább metrikájú szövegekkel és szabadversekkel bővült, egyúttal nyitottá vált személyesebb, kortársabb témák felé. Költészetének utolsó szakasza – különös tekintettel az AIDS-válság idején született versekre – társadalmilag elkötelezetté vált, a meleg élet örömeire és nehézségeire összpontosított. Kísérletező kedve és szépirodalmi ihletettsége ellenére Gunn következetesen értékelte írásaiban a megélt tapasztalatokból származó autenticitást. A versírást tanulási folyamatként fogta fel, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy újra és újra visszatért régi témáihoz és kedvelt műfajaihoz. Ez koherenssé és rendezetté teszi munkáját, és ösztönzi a versek összehasonlító olvasatát is, amely által fény derül arra, hogyan alakította ki lassan és fokozatosan elképzeléseit, kötetről kötetre haladva ismételten újragondolva őket. Meglátásom szerint Gunn költészete egy önteremtési folyamatot tükröz, amely folyamat során fokozatos elmozdulás történik az önlegyőzés, elszigeteltség és alakoskodás állapotából az önelfogadás, társadalmi integráció és autenticitás felé. Kiemelném a „társadalmi” szót: a nagybetűs Másik cselekvőalanyiságának elismerésével válik ez a költészet gyengéddé és emberségessé. Ez a tendencia a három, külön fejezetekben vizsgált téma esetében megfigyelhető. Gunn térkezelése, képleírásai és karakterábrázolása fokozatosan, és nagyon hasonló ívekben változnak a szociabilitás irányába, párhuzamosan azzal, ahogy a költő előbújási (coming out of the closet) folyamata során egy sikeres nyíltan meleg költővé válik. Számos versének központi motívuma a megtört pszichét tükröző térbeli megosztottság (értelmezésemben: a closet), amely fokozatosan alakul át egy társadalmi térré, amelyben a szexuális és politikai szabadság megtapasztalhatóvá válik. A képzőművészeti alkotásokról és/vagy erősen vizuális élményekről szóló írásai hasonló változáson mennek keresztül: a képek, amelyeket korai műveiben a szavak ellenpontoznak és irányítanak, későbbi műveiben nagymértékben megerősödnek, és kérdéseket vetnek fel az Én és a Másik viszonyáról. Az ekphrászisz tehát a költő számára egyfajta eszköz arra, hogy költészetét szociálissá tegye, és embertársai iránti együttérzésre tanítsa magát. Gunn költészetének karakterábrázolása valamivel bonyolultabb módon fejlődik. Gunn pályafutásának első felében fokozatosan halad az elszigetelt karakterektől a társadalmi és természeti környezetükbe integrált emberek ábrázolása felé. A hetvenes évektől kezdve azonban egyes szereplőkkel gyengéden és tisztelettel bánik, míg másokon egy kannibalisztikus én tesz nyíltan erőszakot. Másik nézőpontból Gunn költészete mindig is társas költészet volt, ha nem is témáiban, de eklektikájában és sokféle inspirációját tekintve. Költészete részben a pszichedelikus szerekkel (különösen az LSD-vel), a szabad szerelemmel és a hippimozgalom közösségi szellemével való foglalatossága révén fejlődik szociabilitásában. Ezért fektetek különös hangsúlyt pályafutásának középső szakaszára, a hetvenes évekre. Kulcsszavak: Thom Gunn, angol költészet, amerikai költészet, queer irodalom, coming out, előbújás, ekphrászisz, kannibalizmus az irodalombanTétel Szabadon hozzáférhető Műfaji hibriditás a kortárs magyar ifjúsági prózában(2024) Lovas, Anett Csilla; Bodrogi, Ferenc Máté; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetAbsztrakt Értekezésemben a kortárs magyar ifjúsági próza kiemelkedő alkotásait elemzem, a választott szövegeket a jelenkori, elsősorban magyar nyelven íródott ifjúsági irodalom kontextusában igyekszem elhelyezni. Vizsgálódásom fókuszában az ifjúsági próza áll, de a részterület értelmezéséhez szükséges kezdetben a gyerek- és ifjúsági irodalom egészével foglalkozni. A bevezető fejezet a gyerek- és ifjúsági irodalommal kapcsolatos kutatási eredmények összegzésére törekszik. A dolgozat a gyerek- és ifjúsági irodalom definiálhatóságának kérdésének tárgyalásával indul, majd a fogalom történetével foglalkozik. A vizsgált szövegkorpuszt a felnőtteknek és gyerekeknek szóló irodalom határterületén jelöli ki. A bevezetőt öt kortárs magyar ifjúsági szöveg értelmezése követi. A művek válogatásának egyik szempontja a hibridizáció volt, mely nemcsak a gyerek- és ifjúsági irodalommal, hanem általában a (kortárs) szépirodalommal foglalkozó szakirodalom egyik kulcsfogalma. Az elemzések arra világítanak rá, hogy a hibridizáció több szinten is értelmezhető a kamaszoknak szóló könyvekben: számos szövegre jellemző a műfajok, tematikák, regiszterek keveredése. A dolgozat elsődleges célja e hibridizáció bemutatása: arra vagyok kíváncsi, hogyan keverednek bizonyos műfajok az egyes szövegeken belül. Mindez pedig elvezet a dolgozat másik kulcsfogalmához, a határátlépéshez: az ifjúsági próza egyik meghatározó sajátossága a transzgresszív jelleg, a műfaji, nyelvi kódok sorozatos felforgatása – ebben a folyamatban az ifjúsági irodalommal kapcsolatos előzetes elváráshorizont is megváltozhat. A disszertáció másik célkitűzése, hogy a választott szövegek értelmezésén keresztül körüljárhatóvá váljanak az ifjúsági próza jellemzői. A különféle műfajú és tematikájú regények ugyanis sok ponton mutatnak hasonlóságokat is, a disszertáció összegzése ezeket a párhuzamokat veszi sorra, általánosabb érvénnyel.Tétel Szabadon hozzáférhető Literarische Spielarten der Gewalt und des Widerstands – Erzählweisen politischer Gewalt bei Marcel Beyer, Herta Müller und Juli Zeh(2024) Mikoly, Zoltán; Kricsfalusi, Beatrix; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Germanisztikai IntézetAbsztrakt A dolgozat a politikai erőszak elbeszélésmódjait vizsgálja három kortárs német nyelvű regényben (Marcel Beyer Flughunde, Herta Müller Herztier és Juli Zeh Corpus Delicti – Ein Prozess című regényében), és arra keresi a választ, hogy az erőszak elbeszélésének milyen szabályszerű, mind a három írónál megfigyelhető stratégiái vannak és egyben milyen esztétikai különbségek mutatkoznak meg e tekintetben a három író között. A dolgozat tárgyát irodalom-, mediális kultúratudományi, narratológiai, esztétikai és fenomenológiai szempontból közelíti meg, miközben az elemzésbe bevonja az írók poetológiai előadásait, esszéit is. A disszertáció abból a feltételezésből indul ki, miszerint a (politikai) erőszak teljes valójában az irodalom, a nyelv, a szöveg eszközeivel csak korlátozottan ragadható meg, amennyiben az erőszak a nyelv antitéziseként működik. Ebből kifolyólag az irodalom – az erőszak megfelelő irodalmi reprezentációjának érdekében – olyan szubverzív esztétikai stratégiákat alkalmaz, melyek lényege egyes narratív kategóriák elbizonytalanításában, a határátlépésben, a dialektika feloldásában, az átmenetben, egyfajta rendezetlenségben áll. Ezzel egyidejűleg olyan szöveg keletkezik, illetve keletkezhet, mely ellenáll az olvasó értelmezési akaratának, így saját maga is erőszakossá válik. Erőszak-nyelv-irodalom feszültségében a dolgozat tehát egyfelől az irodalomban, vagyis az elbeszélt történetben jelenlévő erőszakot vizsgálja (Gewalt in der Literatur). Másfelől viszont szó esik az irodalom, a szöveg erőszakjáról (Gewalt der Literatur), mely esztétikai ellenállásként értelmezhető. Az ellenállás célpontjában hol az elbeszélt erőszakos hatalom áll – ilyenkor ennek szöveg általi kritikájára és dekonstrukciójára kerül sor –, hol pedig maga az olvasó. Ez utóbbi esetben az erőszakos szöveg magában hordozza annak lehetőségét, hogy érzelmileg, hangulatilag bekebelezze a befogadót. A dolgozat ebben a kontextusban elemzi Beyer, Müller és Zeh egy-egy regényét és követi nyomon, hogy a nyelven túl az erőszaknak milyen egyéb diszkurzív beíródásai jönnek létre a hangba (Beyer), a térbe és az atmoszférába (Müller), valamint a testbe (Zeh). Beyer regénye a náci rezsim »akusztikáját«, az ún. hangos/beszélő-diszpozitívumot (Laut/Sprecher-Dispositiv) aktiválja, Müller regénye többek között a térábrázoláson keresztül teremti meg az erőszakos diktatúra atmoszféráját, míg Zeh regénye a testábrázoláson és a regény retorikáján keresztül a náci rezsim biopolitikáját aktiválja. A dolgozat végkövetkeztetése szerint azonban egyértelmű különbség mutatkozik meg a három író között. Míg Beyer és Müller számára a politikai erőszak és az ellenállás esztétikai-textuális fenoménként tételeződik, így azok a regényszöveg diskurzusán keresztül is létrejönnek, addig ez az esztétikai teljesítmény Zehnél elmarad, ami némi diszkrepanciát szül az írónő poetológiai esszéi és tényleges írói praxisa között. Zeh politikai ellenállása az irodalmi szövegről átkerül az azon kívüli realitásba, mely az írónő „pamfletjeiben”, nyilvános felszólalásaiban és interjúiban érhető tetten. Kulcsszavak: irodalomtudomány, kultúratudomány, narratológia, fenomenológia, erőszak, hatalom, hang, zaj, test, Leib, atmoszféra, hangulat, Stimmung, tér, Marcel Beyer, Herta Müller, Juli ZehTétel Szabadon hozzáférhető Uplift vs. Stereotyping: The Representation of Male Social Roles in Oscar Micheaux’s Films Between 1920 and 1939(2024) Chenini, Fatma; Csató, Péter; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA „Társadalmi felemelkedés vs. sztereotipizálás: férfi társadalmi szerepek ábrázolása Oscar Micheaux filmjeiben 1920 és 1939 között” című disszertáció az afroamerikai filmkészítő, Oscar Micheaux néma- és hangosfilmjeiben (1920–1939) megjelenő fekete férfi karakterek ábrázolását vizsgálja. A disszertáció fő állítása, hogy Micheaux ezeket a férfi karaktereket az ellenállás szellemével ruházta fel, összhangban az afroamerikai közösség társadalmi felemelkedésre irányuló átfogó céljával. Finoman árnyalt ábrázolásai a fekete közösséget ebben az időszakban sújtó társadalmi, gazdasági és létbeli kihívások alapos ismeretéről tanúskodnak. A disszertáció négy fő fejezetre oszlik (a bevezetésen és a konklúzión kívül), melyek közül az első a fekete férfi karakterek filmes ábrázolását vizsgálja mind fehér, mind fekete filmkészítők alkotásaiban 1919 előtt, valamint elemzi azokat a történelmi és társadalmi-gazdasági tényezőket, amelyek meghatározták a faji és nemi identitásokat mind a fehér, mind a fekete férfiak számára az adott időszakban. A következő három fejezet mindegyike Micheaux filmjeinek egy-egy jellegzetes karaktertípusára összpontosít: a kétkezi munkásra, a komikus negatív karakterre, és a példaszerű főhősre. Míg a fekete kétkezi munkás karakterét gyakran félrereprezentálták a korabeli fehér vagy fekete rendezők filmjeiben, Micheaux ábrázolása egyedülálló perspektívát kínál, megkérdőjelezve azokat a faji előítéleteket, amelyek a fekete férfiak dehumanizálására törekedtek. Ezzel szemben a komikus karakterek látszólag hasonlíthatnak a hagyományos sztereotípiákra és karikatúrákra, de Micheaux ezen karaktertípus újraértelmezésével megakadályozza, hogy puszta faji karikatúraként kategorizálhassák őket. Az utolsó vizsgált karaktertípus a példaszerű főhős, akit jellemzően hősies figuraként ábrázolnak, többnyire pozitív tulajdonságokkal. Micheaux ezen férfi főszereplőinek ábrázolása összetett és sokoldalú, kiemelve azokat a tulajdonságokat, amelyek hozzájárulnak egyéni és közösségi fejlődésükhöz, de azokat azokat a jellemhibákat is, amelyek akadályozzák fejlődésüket és hatással vannak a körülöttük lévőkre. Micheaux tehát nem idealizált módon mutatja be ezeket a karaktereket; nem utópisztikus alakok ők, hanem valósághűen ábrázolt egyének, akiknek hibái fejlődést és változást követelnek tőlük—akárcsak a fekete közösség bármely más tagja esetében.Tétel Szabadon hozzáférhető Alienation Survivors in Sherman Alexie’s Prose and Poetry(2024) Alobaidi, Shaimaa Mardan Aswad; Szathmári, Judit; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA disszertáció alapvetése, hogy Sherman Alexie prózája és költészete az elidegenedés témáját mutatja be prózai és lírai műveinek szereplői identitás keresése kapcsán, amely jelentős mértékben befolyásolja másokkal való kapcsolataikat. A kortárs amerikai indián irodalomkritika az elidegenedés-identitás keresés téma terén viszonylag hiányos, kutatásommal ezt az űrt igyekszem betölteni. Alexie elidegenedés-történetei, különböző módon ugyan, de mindig a szereplők túlélésével végződnek. A választott irodalmi példák elemzése három alapfogalomra irányul. Először is, az elidegenedés megtapasztalása negatívan befolyásolja a szereplők kulturális kötődéseit, eltérő mértékben, de a hibriditás felé sodorva őket. Ennek eredményeként túlélővé válásukat az önkifejezés alapvetően nem őslakos módszerei segítik elő, úgymint a blues éneklése, karikatúrák készítése, az időutazások során történő új/ alternatív történelemalkotás, vagy a nyugati költészeti hagyományok újraírása. Az elidegenített szereplők a kulturális mimikri felhasználásával a Homi Bhabha által alkotott „harmadik térben” kapcsolódnak indián identitásukhoz. A harmadik tér létrehozásával az elidegenedett szereplők az Alexie által felállított egyenlet alapján, dühük és képzeletük szorzatát használják fel a fent említett gyakorlatok internalizáláshoz, így felszabadulva a gyarmatosítás által kiváltott, hosszan elhúzódó hatások alól. Elfogadják azt a poszt-rezervátum gondolkodásmódot, amely hozzásegíti őket az Egyesült Államok interkulturális társadalmában való részvételhez. Ezáltal az elidegenedés-túlélők olyan identitás-fogalmakat testesítenek meg, amely amerikai indiánént is jövőt biztosít számukra.Tétel Szabadon hozzáférhető Medialitás és identitásmintázatok napjaink sportkultúrájában(2024) Énekes, András Előd; Fodor, Péter; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Média- és Könyvtártudományi IntézetA disszertáció arra vállalkozik, hogy 21. századi példákkal fölfejtsen, és interpretáljon néhány olyan összefüggést, amely jellemzi többek közt a digitális médiumok expanziójával járó, megváltozott sporttermelői és sportfogyasztói mintázatokat. A közvetítettség ténye olyan magától értetődő a sport dimenziójában, hogy hétköznapi helyzetekben szinte rejtve marad előttünk. Olyannyira természetes módon áll elő a sportverseny valóságos és reális tapasztalásként az optikai médiumoknak köszönhetően, hogy a helyzetet fordított irányban érdemes szemlélni. A sportnézés meghatározó médiuma az egyre nagyobb hallgatói/nézői bázissal rendelkező online csatornák gyors fejlődése ellenére továbbra is a televízió maradt, noha a válságnarratívák egyre gyakrabban jelennek meg az átalakuló broadcasting piaccal kapcsolatban. Ezek mellett az egyre komolyabb piaci sikernek örvendő e-sportról szóló diskurzusok felerősödése az egyik legjellemzőbb folyamata az itt érintett átalakuló erőviszonyoknak, ami rendkívül erős indulatokat vált ki a sportfogyasztó közönség különböző értékek alapján tömörülő csoportjaiból, mindez pedig rámutat arra a problémakörre, amely a szélesedő digitális platform- és tartalomkínálat, valamint a globális sportkultúrában jellemző tradicionális fogyasztói attitűd között feszül napjainkban. A fokozódó aggodalom egyes sportágak jövőjéért és minőségéért legtöbbször olyan értékalapú kulturális megközelítéseknek a velejárója, melyek a mediatizált sportfogyasztás egyre komplexebb hálójára nem csupán kihívásként, hanem adott esetben fenyegető tényezőként tekintenek. A digitális médiumok (a változó technológiai környezetben történő sportfogyasztás), maguk a sportolók, a média intézményei, valamint a sportnéző közönség tagjai közt hibrid identitásmintázatok jönnek létre, a három összetevő közti határvonalak épp emiatt egyre inkább elmosódnak. Kutatásom során ebben az összetett kapcsolatrendszerben, egyúttal a késő modernség média-ökoszisztémájában igyekeztem olyan példatárat összeállítani, mely az egymást keresztező szerepekre a legkülönbözőbb médiaszövegeken keresztül világít rá. Így kerül a vizsgálat fókuszába a sportmédia különféle platformjain önmagát újra és újra színre vivő sztársportoló esete, a közvetítő szerepében lévő újságíró/szakértő szakmai életút- és imázsépítése, a belemerülését, sportban való érintettségét változatos módokon megjeleníteni képes átlagemberek önreprezentációja, valamint olyan médiatechnikák által létrehozott alkotások, melyek szétszerelik a sportfogyasztás múlt században rögzült, hagyományos módozatait. Az első esettanulmányban a sportmédia, a másodikban sportoló, a harmadikban a hétköznapi emberek és a hétköznapi gyakorlatok szintjén vizsgálom a változó tendenciákat mutató, sporthoz fűződő identitásmintázatokat, míg a negyedikben és az ötödikben a medialitás problémája kerül elő hangsúlyosabban. Az összekötő funkcióval is bíró középső, A hétköznapi spektákulummá váló sportolói test napjaink médiakultúrájában című szakasz módszertanilag és az elemzett ágenciákat tekintve is hídként szolgál, mivel különböző médiaszövegek elemzésén túl bölcseleti, társadalom- és kultúrtörténeti munkákat alapul véve kortárs folyamatokat igyekszik értelmezni a közösségi média és a szabadidősport területén. Professzionalizálódó amatőr szurkolói blogok cikkeitől és közösségeitől, sportolói önvallomásokon és önéletrajzi regényeken át az átlagemberek testedzéseiről beszámoló közösségi média bejegyzésekig terjed a vizsgálati korpusz az első három szakaszban, hogy végül fikciós és kísérleti (dokumentum)filmes alkotásokon keresztül, valamint a virtuális „protézisek” technikájának elemzésével egyre komplexebb médiaelméleti kérdéseket feszegessen a disszertáció.Tétel Szabadon hozzáférhető The Rise of Neoconservative Foreign Policy and its Impact on American-Iranian Relations (1973-1976)(2024) Awale, Rasha Fuad M.; Glant, Tibor; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA disszertáció az 1970-es években az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájában bekövetkezett jelentős változást vizsgálja, különös tekintettel ebben a folyamatban a neokonzervatívok szerepére. A globális kihívások, így a vietnámi háború, az 1973-as olaj embargó és az OPEC befolyásának növekedése közepette a neokonzervatívok a közel-keleti olajkitermelő országok növekvő hatalmát és az arab-izraeli konfliktust az Egyesült Államok érdekeit és a nyugati liberális rendet érintő közvetlen fenyegetésként értékelték. Befolyásos agytrösztök és folyóiratok platformjait felhasználva egy olyan konfrontatív külpolitika mellett érveltek, amely a Perzsa-öböl olajmezőinek ellenőrzésére és Izrael expanziós politikájának támogatására épült. Ez a megközelítés azonban gyakran kontraproduktívnak bizonyult, mivel félreértelmezte a régió valós porblémáit és globális ellenszenvet váltott ki az Egyesült Államokkal szemben. A disszertáció kritikusan elemzi az 1973 és 1976 közötti neokonzervatív narratívákat és politikát, különös tekintettel az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokra gyakorolt hatásukra. Azt állítja, hogy ez a politika nem szolgálta az amerikaiak hosszú távú érdekeket, sőt hozzájárult az amerikai–iráni kapcsolatok romlásához, a sah bukásához és az amerikaellenes érzelmek növekedéséhez a Közel-Keleten és a harmadik világban. Szemben az általános véleménnyel, miszerint az Egyesült Államok és Irán közötti kapcsolatokat a sah alatt erős és tartós szövetség jellemezte, a disszertáció azt állítja, hogy a kapcsolatok a 1973-as háború és az azt követő olajválság után kezdtek megváltozni. Az Egyesült Államok kiszámíthatatlan bel- és külpolitikája, szövetségeseinek megvédésére való képtelensége, valamint a délkelet-ázsiai háborúk által felszínre hozott katonai korlátai ösztönözték a sahot arra, hogy független olaj- és külpolitikát folytasson. A maguk részséről ezt a neokonzervatív értelmiségiek és politikusok az amerikai hegemónia fenyegetéseként értékelték. A disszertáció nyomon követi a neokonzervatív külpolitika előtérbe kerülését, és azt állítja, hogy a sah bukása volt az egyik első eredménye ennek a trendnek. Rámutat a neokonzervatívok azon erőfeszítéseire, melyek – a Nixon- és Ford-adminisztrációk alatt – a Közel-Keleten az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésére irányultak, kezdetben a Perzsa-öböl olajmezőinek katonai úton történő megszerzése, majd később az amerikai szövetségek Iránról Szaúd-Arábiára történő átrendezése útján.Tétel Szabadon hozzáférhető From Arctic Wayfarers to Arctic Denizens: Inuit Cultural Identity and Its Textual Representations(2024) Nándori, Rita; Tóthné Espák, Gabriella; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetAz értekezés elsődleges célkitűzése egy eddig kevéssé feltérképezett, kanadai őslakosokat érintő terület kutatása; pontosabban az inuit kulturális identitást érintő külső kapcsolatteremtés, majd később a letelepedés okozta paradigmaváltás hatásait mutatom be a kulturális identitás vizsgálatával és ezt követően annak szóbeli és írásbeli költeményeken keresztül való elemzésével. A disszertáció első felében egy az identitás koncepciójának megformálására alkalmazott összetett elméleti keretrendszert hozok létre, az úgynevezett Inuit Identity Composition and Change Analysis, röviden ICCA néven (inuit identitás összetétel és változás vizsgálat), mely segítségével izolálom az inummariq (“igazi inuit”) fogalmat. Alapvetően három irányban vizsgálódok: tér és társadalom kapcsolata, telepes kulturális lenyomat és generációs változások. Ezen irányvonalak szolgálatában a kultúraközi pszichológia, szociológia és humángeográfia tudományterületének egyes alaptéziseit adaptálom a kanadai őslakos inuitok kulturális helyzetéhez. John W. Berry pszichológiai modelljét, Peter Weinreich szociokulturális identitás struktúra analízisét és Fernando Ortiz transzkulturációs elméletét is figyelembe veszem. Ezenkívül a humángeográfa identitást érintő térbeliség, territórium, határ és határmezsgye fogalmát is bevezetem. Emellett analízisem részét képezi Pierre Bourdieu generációs elmélete, különösképpen a habitus és kulturális tőke fogalma; valamint a Maurice Halbwachs és Jan Assmann által megfogalmazott kulturális emlékezet koncepciója. Ezt követően egy etnohistóriai áttekintés keretében vizsgálom a kulturális identitás változását, különös tekintettel az életforma, gazdaság, értékrendszer és az őshaza megalakulásának kultúrára tett hatásaira. Feltérképezem az 1950-es és 60-as években zajló letelepedés okozta paradigmaváltás fontosságát, hiszen ebben az időben az északhoz való geopolitikai viszonyulás megváltozásának eredményeképp a sarkvidéki vándorok szakítottak a nomád életformával és városlakókká váltak. Az értekezés ezen része azt vizsgálja, hogy a déllel való folyamatos kapcsolattartás következményeként megjelenő szedentizmus hogyan hatott az inuit identitásra. Kutatásom másik fő célja az inuit identitás szövegközi vizsgálata, amelyet az irodalmi keretrendszer átstrukturálásával és az orature (szóbeli költemény) műfaj bevezetésével hajtok végre, melynek eredményeképp egy antológiát is összeállítok. Ennek megfelelően, értekezésem második felében megállapítom, hogy a szellemi termékek kulturális emlékezetként funkcionálnak, melyek segítségével az inuit identitás változásai nyomonkövethetőek. Ez követően egy újfajta, inuit irodalomelméleti keretrendszert vezetek be. Az írásbeliség kora előttről származó, szóban komponált és szórakoztató jellegű (orature) költeményeket külön értelmezem az irodalom berkeibe tartozó versektől. Ezen struktúra a dekontextualizált kontakt-tradicionális dalszövegek különféle stílusainak értelmezésénél különösen hasznos. A dalszövegek és versek elemzésénél segítségül hívom az identitás vizsgálatára létrehozott elméleti keretrendszert, valamint azokat az etnohistóriai feljegyzéseket, amelyek rávilágítanak a kulturális identitás szövegközi felbukkanására. Először a hagyományos, szóban komponált dalszövegeket műfajilag rendszerezem és elemzem, majd a letelepedés utáni dalszövegek, spoken word performansz szövegek és versek szövegközeli vizsgálatát hajtom végre az identitás változásaira fókuszálva. Összefoglalva, értekezésem elsődleges célja az inuit kulturális identitás vizsgálata, melyet egy egyedi, interdiszciplináris értelmezési keretrendszer megteremtésével, az elmúlt szász évben végbement paradigmaváltások etnohistóriai hátterének ismertetésével és egy új irodalmi műfaj bevezetésén alapuló identitás-orientáltságú dalszöveg- és verselemzéssel hajtok végre. Továbbá kutatásom eredményeként egy antológia alapjait állítom össze, amely a szóbeli és írásbeli dalszövegek és költemények teljes alkotói és műfaji áttekintésére tesz kísérletet az inuit kultúra első feljegyzéseitől napjainkig.Tétel Szabadon hozzáférhető Роман-комментарий как жанр постмодернистской прозы: специфика и генезис(2024) Mazalevsky, Dmitry; Goretity, József; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Szlavisztika IntézetАннотация В диссертации подробно рассматривается процесс возникновения, становления и развития романа-комментария как самостоятельного жанра постмодернистской прозы в современной русской литературе. Мы изучаем жанровую специфику и ключевые характеристики этого жанра путём анализа его основных произведений, в которых многочисленные сноски и примечания к основному тексту играют ведущую роль и рассматриваются как фикциональные паратекстуальные элементы. В первой главе исследования даётся подробное описание сноски и примечания как элементов текста и выводится их определение. На основе трудов Жерара Женетта, Юрия Лотмана, Михаила Бахтина и Эдварда Малони изучается то, как с эволюцией романа на протяжении веков меняется роль сносок и примечаний в тексте, и какое влияние это оказывает не только на выстраивание автором нарратива в произведении, но и на то, как меняется восприятие текста читателем. Опираясь на теорию паратекстов и сравнивая роман-комментарий с интерактивным романом, гиперроманом и филологическим романом, мы выделяем изучаемый жанр среди многообразия других жанровых форм, описывая его уникальные особенности и отличительные черты. Основываясь на исследованиях Галины Нефагиной, Ирины Скоропановой и Вадима Руднева, мы обосновываем принадлежность романа-комментария к постмодернистской литературе. Во второй главе даётся подробное исследование развития и формирования сноски и примечания как инструментов организации текста, изучается эволюция этих элементов в европейской литературе и традиции. Полагаясь на работы Энтони Графтона и Чака Зерби, мы прослеживаем путь сноски от её первого появления в печати до широкого распространения в XVIII-XIX веках. На примере текстов Николая Карамзина, Ивана Болтина и Михаила Ломоносова мы рассматриваем то, как сноски и примечания использовались в русской традиции конца XVIII – начала XIX веков в академических и художественных текстах. Во второй части второй главы анализируются произведения классической русской литературы XIX-XX веков, в которых используются фикциональные сноски и примечания, а также то, какую роль данные элементы играют в этих романах. В исследовании доказывается, что именно эти произведения сыграли определяющую роль в эволюции сноски и примечания как фикционального паратекста и стали важнейшей предпосылкой возникновения жанра романа-комментария во второй половине XX века. Третья глава фокусируется на анализе ключевых произведений в жанре романа-комментария. Подчёркивая сходства и отмечая различия произведений Владимира Набокова, Евгения Попова, Дмитрия Галковского и Михаила Веллера, мы также изучаем то, с какими целями авторы прибегают к использованию фикциональных паратекстов в своих романах, как этот жанр помогает раскрыть и передать тот или иной авторский замысел и авторскую идею. Роман Набокова «Бледный огонь» рассматривается в качестве произведения, заложившего основы изучаемого жанра: в этой части главы исследуются его символика, гипертекстуальная структура, большое внимание уделяется фикциональным примечаниям и фикциональному именному указателю. В романе Попова «Подлинная история “Зелёных музыкантов”» фикциональные паратексты изучаются как инструмент противодействия цензуре и самоцензуре, развенчивания пропагандистских мифов и борьбы с авторитаризмом линейного текста. В этой части исследования подробно исследуется то, как Попов с помощью фикциональных примечаний смешивает и совмещает разные языковые регистры и стили, создавая в романе комплексную гипертекстуальную систему. Роман Галковского «Бесконечный тупик» анализируется с точки зрения попытки автора с помощью фикциональных примечаний выразить свои философские взгляды на русский язык, русскую литературу и историю. Создавая комплексную систему перекрёстных фикциональных примечаний, Галковский реконструирует в романе уникальную литературную модель русского национального мышления, которая мыслится им как фрагментарная, прерывистая и литературоцентричная. Произведение Веллера «Не ножик не Серёжи не Довлатова» рассматривается как родственное роману-комментарию, однако не полностью тождественное ему – ключевые особенности этого произведения позволяют ещё точнее определить жанровые характеристики романа-комментария. Данная диссертация расширяет и углубляет знания о фикциональных сносках и примечаниях в современной русской литературе, закрепляет роман-комментарий как самостоятельный жанр постмодернистской прозы и служит важным подспорьем для дальнейших литературоведческих работ и исследований русской и мировой литературы.Tétel Szabadon hozzáférhető Children’s Television Media and Screen Experiences in India: In the Light of Social, Economic and Technological Changes between 2000 and 2020(2024) Hooda, Neha; Kalmár, György; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetAbsztrakt A huszonegyedik századi indiai médiakultúra gyors és kiterjedt átalakuláson ment keresztül minden szempontból: mind a tartalom előállítása, terjesztése és fogyasztása, a technológiai eszközök és feltételek, mind a kapcsolódó társadalmi gyakorlatok tekintetében. Különösen a 7-12 év közötti városi középosztálybeli gyermekek körében történt jelentős változás és növekedés az audiovizuális médiafogyasztásban, ami elsősorban a gazdasági növekedésnek, a társadalmi struktúrák változásának, és az 1990-es évek utáni technológiai újításoknak köszönhető. Az 1990-es évek elején az ország gazdasági válságot élt át, minek következtében gazdasági liberalizációs intézkedéseket vezettek be. Ez privatizációhoz és közvetlen külföldi befektetésekhez vezetett az országban. Narayan (2014) elemzése szerint a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció a televíziózás egyre nagyobb mértékű elüzletiesedését vonta maga után. A 2000-es évektől kezdve a műholdas és internetes technológián alapuló műsorszórás növekedett. A társadalmi környezet is megváltozott, ami a hagyományos, többgenerációs háztatásokkal szemben a nukleáris családok és a dolgozó szülők számának növekedését jelentette, valamint a média növekvő integrációját hozta el az emberek mindennapi életébe. A városi Indiában a média előállításának, terjesztésének és fogyasztásának jelenleg egy hibrid modelljét figyelhetjük meg, amelynek három fő aspektusa van. Ebben a modellben a hagyományos televíziós tartalmak és az interneten keresztül közvetített videó streaminget (OTT) használó, internetalapú tartalmak platformok közötti médiafogyasztása zajlik. A fogyasztás különböző, méretükben és mobilitásukban eltérő eszközökön zajlik, például a nagyobb és mozdulatlan televízió és a mobil és kisebb okostelefon/ laptop/ ipad segítségével. A terjesztés és a fogyasztás dinamikája a sugárzástól a személyes közvetítésig terjed. Ennek eredményeképpen a gyermekek számára új médiakultúra alakult ki. A disszertációban a városi középosztálybeli otthonokból származó gyermekek médiatapasztalataival kapcsolatos megállapításaimat mutatom be a meglévő tudományos kutatásokkal, programelemzésekkel és egy Indiában végzett kis léptékű etnográfiai vizsgálattal együtt.Tétel Szabadon hozzáférhető Intellectual Encounters across the Mediterranean: Decolonial Hermeneutics and Moroccan Ambassadorial Narratives in Early Modernity(2024) Guennouni Idrissi, Achraf; Venkovits, Balázs; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetA doktori disszertáció a „dekolonialitás” [decoloniality] és az „új diplomáciatörténet” [New Diplomatic History] keretein belül vizsgálja négy muszlim marokkói követ/utazó szellemi tevékenységét a kora újkori Európában (16-18. század). A történettudomány hagyományosan szűkebb látókörben vizsgálta a muszlim diplomatákat, leginkább az európai modernitás iránti vonzalmukat vagy annak elutasítását hangsúlyozva. Ez a disszertáció ezzel szemben a dekolonialista megközelítés segítségével világít rá a kora újkori marokkói követek európai modernitásra vonatkozó mélyreható intellektuális kritikájára és diplomáciai elkötelezettségére. Bemutatja, hogy a muszlim követek Földközi-tengeren átnyúló tevékenysége hogyan tette lehetővé a kora újkori Európával való, felekezeteken átívelő intellektuális találkozásokat, és hogyan segítette elő olyan fogalmi és etikai formációk létrehozását, amelyek egyszerre építettek a helyi muszlim jogtudományi és intellektuális ismeretekre, valamint az európai mediterrán és atlanti intellektuális történelemre, ezzel kialakítva az általam iszlám [Islamicate] diplomáciának nevezett keretrendszert. A disszertáció az útleírásaik intellektuális és diplomáciai jelentőségét azáltal tárja fel, hogy rávilágít a különböző (helyi, mediterrán és atlanti) fogalmak és szempontok nem nyugati központú alkalmazására, amely feltárja a kora újkori iszlám diplomácia és a felvilágosodás szerinti diplomáciai magatartás elveinek kon/divergenciáját. Ebből a célból vezetem be a dekolonialista hermeneutika fogalmát, amely az Én saját intellektuális és vallási kontextusán belüli megértését hangsúlyozza, még mielőtt kultúrák közötti összehasonlító elemzésekbe bocsátkozna. Ez egyfajta dekolonialista diskurzus a gadameri filozófiai hermeneutikával, amely kétirányú: 1) hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a muszlim utazók intellektuális és vallási hagyományait figyelembe vegyük, még azelőtt, hogy az európai társadalmakkal való találkozásaikat vizsgálnánk; 2) vizsgálja a diskurzusaikat lehetővé tevő anyagi feltételeket, valamint azokat az értelmezési kereteket, amelyekben az ilyen diskurzusok értelmezhetőek voltak/nem voltak értelmezhetőek. A dekolonialista hermeneutika alkalmazásával ez a kutatás a nem nyugati intellektuális és diplomáciai vállalkozások árnyaltabb megértését szolgálja, túllépve a modernitás nyugat-centrikus fogalmain alapuló leegyszerűsítő elemzéseken. Ezekre a szövegekre olyan lehetőségekként tekinthetünk, amelyek az iszlám nemzetközi politikában betöltött szerepének és a muszlim követek nemzetközi ügyek lebonyolításában tanúsított intellektuális éleslátásának megértéséhez szükségesek.Tétel Szabadon hozzáférhető ’There are many stories I could tell’: Cultural Memory and Trauma in Jesmyn Ward’s Salvage the Bones and Sing, Unburied, Sing(2024) Khedhir, Yesmina; Gaál-Szabó, Péter; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Angol-Amerikai IntézetAbstract The dissertation examines the multiple aspects of memory and trauma in Jesmyn Ward’s two critically acclaimed novels, Salvage the Bones (2011) and Sing, Unburied, Sing (2017). I argue that Ward recovers past and more recent memories and traumas to turn them into narratives of individual and collective survival and healing. The major mechanism of survival/healing Ward emphasizes is reconnection: to the past, nature, the family, and the community. The reward of such reconnection is a grounded sense of identity and community through a reconfigured knowledge of the past. In light of key notions related to memory and trauma studies that I explain in the first introductory chapter, the dissertation identifies four major tropes in Ward’s two novels addressed in four respective analytical chapters: haunting, ecomemory, motherhood, and familial care. The trope of haunting reads the ghost figure from two different perspectives and identifies two major functions in connection with it. While most critics tend to link the ghost figure to magic realism or to the Southern Gothic tradition, I examine it, first, from an Africanist perspective to define it accordingly as a tool for cultural reclamation. Second, the ghost plays the role of historical “revisioning” by invoking individual and more historical traumas, slavery and lynching in particular, while connecting them to their ongoing legacies in the present lives of the main characters. Haunting proves also important in the way it instigates healing, allowing traumatized characters to face their violent past, verbalize their traumas, and ultimately come to terms with them. The trope of ecomemory offers an ecological reading of memory and trauma in the two novels based on Kimberly Ruffin’s “ecological beauty-and-burden paradox.” It shows, in the first part, the symbiotic and healing relationship between the characters and their Southern landscape in Sing. As a female healer and Vodou practitioner, Mam, the matriarch of the family in the novel, cultivates a spiritual connection with the land. Her masculine counterpart, Pop, maintains a similar harmonious relationship with nature in line with his African, Christian, and Native American beliefs and worldviews. Moving to the burden aspect of Ruffin’s ecological dichotomy, the second part of the chapter focuses on environmental racism and ecological trauma in Salvage. It examines the Batiste family’s “disposability” in their environment as well as their struggle with Hurricane Katrina, a natural disaster that I also read as an individual and a collective/cultural trauma. The third aspect relates to motherhood as a central topic in Ward’s cultural narratives. While the experience of motherhood is represented as intrinsically traumatic in the two novels, it also emerges as a source of strength and power for the Black female. Through two contradictory maternal figures—the two female protagonists in Salvage and Sing, Esch and Leonie, respectively—Ward emphasizes the role of motherhood in coping with trauma by showcasing the redeeming potential of reconnection with motherhood and underscoring the cultural dissociation that results from the disconnection from the motherline. The last aspect of care reveals the strength of the Black family and stresses the healing power of familial/communal love. Through the example of two poor yet resilient Black families struggling with both past and current traumatic instances, Ward forges in her two novels a culture of care that centralizes familial bonds, including sibling relationships and the nurturing role of the Black male in affecting healing on the individual, familial, and communal levels.Tétel Szabadon hozzáférhető A műtárgy textuális viszonylatai – Írásmódok és szöveghasználati technikák a képzőművészetben, különös tekintettel az ezredfordulón készült magyar munkákra(2023) Áfra, János; Berta, Erzsébet; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Magyar Irodalom és Kultúratudományi IntézetAbsztrakt Az értekezés központjában egyfelől a különféle írásmódokat és/vagy a szövegszerűség effektusát alkalmazó műalkotások állnak; másfelől pedig azok a kortárs kiállítások, amelyeket az installált képi és textuális tartalmak kölcsönhatása működtet. Az adekvát irodalomtudományi olvasásmódszertanokat, illetve média- és kultúratudományi közelítésmódokat a kép(térben megjelenő szöveg)ek és az írásos tartalmakra építő képzőművészeti installációk, kiállítási helyzetek fényében hívja segítségül a disszertáció, tehát fenomenalitásában kívánja megmutatni a kép–szöveg problémát, illetve azt a folyamatot, ahogyan a befogadásban működik a kettő együtthatása. A szövegszerű tartalmak hermeneutikai szerepe elsősorban az ezredforduló körüli magyar képzőművészet fénytörésében jelenik meg a dolgozatban, ugyanakkor egy-egy fejezet a média- és kultúrtörténeti összefüggésekkel, valamint az új szöveghasználati módszerek viszonylatában nagy hatást kifejtő nemzetközi folyamatokkal is foglalkozik. A Szöveg, kép, test és olvashatóság – A reprezentációs technikák metamorfózisai című fejezet a testiség, a képiség és a textualitás kultúrantropológiai összefüggéseit térképezi fel, és az elsődleges szóbeliség korszakának történetmesélésétől, illetve a bibliai szöveghelyek alapján rekonstruálható szertartásoktól a különféle írásformák megjelenésén át közelít a képzőművészeti szöveghasználat problémájához, kitérve például a beszélő tárgyak – a feliratok által hanggal felruházott szobrok és használati eszközök – kérdésére is. Mindeközben amellett érvel, hogy a művészeti reprezentációkkal kapcsolatos diskurzusok alakulását jelentősen befolyásolják a technológiai változások; és a kép és szöveg története nemcsak az egymással versengő gyakorlatok, tehát a paragone dinamikájában írható le, hanem még inkább az egymást kiegészítő, sokszor koegzisztenciális viszonyban állva esztétikai hatást kiváltó kifejezésmódok térnyeréseként. Az autoritásként kezelt és referencialitásként felfogott szövegek figuratív megjelenítésén alapuló, illusztratív ábrázolásmód, amely a nyugati művészet történetének nagyobb részében a textusnak való megfeleltethetőség elve alapján fejtette ki hatását, a 19. században, a klasszikus modernség művészeti paradigmájával elveszti egyeduralmát. A fotográfia elterjedésétől kevésbé az újrafelismerő látásra lehetőséget adó látvány előidézése, illetve a narratíva uralja a mérvadó képzőművészeti folyamatokat, mint inkább a valóságviszonyok szubjektivizált megközelítése, illetve a szubverzív ábrázolásmód; a „szövegszerűség” pedig egyre kevésbé tartalomfelidézésként, sokkal inkább a textuális működés közvetlen jelenléteként nyilvánul meg. A kép viszonyait többnyire az alakábrázolás szintjén és kívülről uraló szöveg helyett az írás anyagszerűségének közvetlensége válik irányadóvá, vagyis a szó már nem olyan transzcendens tartalom, amely megformálásra vár a képben, hanem „megtestesült”, képileg adott matéria. Nem is lehet többé a megfeleltetések elősegítője, sokkal inkább a megjelenítés materiális összefüggései által is alakuló, a jelentések elbizonytalanítását láthatóvá tevő erőként nyilvánul meg. Az értekezés Felszabadított vagy elfoglalt képek? – A képzőművészeti szöveghasználat új módszerei a fényképezés megjelenésétől a posztinternet-művészetig című fejezete művészettörténeti fordulópontokról és újabb stratégiákról ad áttekintést, elsősorban olyan (pl. Henri de Toulouse-Lautrec, Pablo Picasso, Marcel Duchamp, Paul Klee, Francis Picabia, René Magritte, Joseph Kosuth, Roman Opałka és Jenny Holzer által jegyzett) kanonikus művek elemzésével, amelyek inspiráló hatása a kortárs magyar képzőművészetben is érzékelhető. A nemzetközi kontextusok feltérképezését követően a Bauhausban dolgozó magyar alkotók (pl. Moholy-Nagy László, Berger Otti) szöveghasználati technikáit vázoló alfejezeten át az értekezés elvezet a 20. század második felének magyar művészetéhez. A Transzgresszív kísérletek a kiállítótéren kívül és belül, határon innen és túl – A szöveg felforgató ereje a 20. századi magyar képzőművészet diszkontinuus történetében című fejezet a téma szempontjából relevánsnak látszó progresszív művészeti stratégiákat mutat be (köztük Hantai Simon, Ország Lili, Erdély Miklós, Altorjai Sándor, Lakner László, Frey Krisztián, Tót Endre, Pauer Gyula és Drozdik Orsolya munkáit). A műtárgy materiális megvalósulását másodlagosnak tekintő, gondolati és nyelvi indíttatású konceptuális művészet, illetve annak „rokonjelenségei” metareflexió tárgyává tették a képzőművészetet, amely nemcsak képi redukciót, hanem egyfajta mediális kiterjesztést is eredményezett. A képbe írt szó ma – Tematikus csomópontok és technikák a rendszerváltástól napjainkig című fejezet a legújabb magyar művekben vizsgálja a kép–szöveg kapcsolat megnyilvánulási módjait, egy-egy meghatározó problémakörre koncentrálva. Az elmúlt évtizedek magyar művészete különösen alkalmasnak látszik ugyanis arra, hogy a műelemzés megvilágító, érzékítő módszerével plauzibilissé tegye a szövegek képzőművészeti használatának eltérő formáit, ezek jelentéslétesítő potenciálját, egyszersmind a befogadás sajátosan diffúz természetét. Hiszen amellett, hogy a különféle képi és textuális elemek sokféle módon és sokszor szövevényesen kapcsolódnak egymáshoz (előfeltételezve a befogadásban mind az irodalmi, mind az ikonográfiai tudást), gyakran reflektálnak a jelölők játékának teret adó kontextusok lezárhatatlanságára (ahogy pl. Molnár Vera, Molnár Péter, Gerber Pál, Aatoth Franyo, Várnai Gyula, Csontó Lajos, Richter Sára, Benczúr Emese, Süli-Zakar Szabolcs, Esterházy Marcell és Oberfrank Luca munkái tanúsítják). A textualitás szerepe a múzeumi élményben – A kiállítás mint jelentésháló című fejezet a kortárs kiállítóterekben megjelenő szövegtípusokat, az írásos tartalmaknak a kontextusok felnyitásában is megmutatkozó jelentésszervező potenciálját vizsgálja, a kiállítás címétől a neveken, a koncepcióleíráson, az alkotói és szakértői képaláírásokon és kommentárokon át egészen a munkákba integrált szövegekig. A műtárgy anyagiságába közvetlenül nem szervesült, látszólag kiegészítő szerepű, pedig többnyire a jelentéstulajdonítást megalapozó szövegtípusok analízise más nagyságrendű és minőségű összefüggéseket tesz láthatóvá. A szövegközi viszonylatok elemzését a dolgozat egy művészetközi projekt – a Magolcsay Nagy Gábor költő és Pántya Bea képzőművész együttműködéséből született Metanoia Park – szemügyre vételével példázza. Az elemzés nem az autonóm, magányos olvasásra szánt irodalmi forrásművek értelmezésére törekszik, hanem a kiállítás látáseseménye számára megalkotott műtárgyakra koncentrál, ezek részeként tárgyalja a téri helyzetben esztétikai hatást kifejtő szövegeket. A figyelem örök körforgása egy igazságtagadó korban című utolsó fejezet szintén egy kollaboráción alapuló projektet, Varga Tamás fotóművész és Burai Árpád underground művész Fictures című tárlatának és kötetének anyagát vizsgálja behatóbban. Az archaikus fotóeljárással készült képek, a hozzájuk rendelt félrevezető képaláírások, valamint a groteszk–mágikus vagy abszurd stílusjegyeket hordozó prózák fúziójára építő széria a post-truth és a fake news által meghatározott mediális helyzetre reflektál, amelyben kép és szöveg egymást erősítve válik a manipuláció eszközévé. Az értekezés rámutat, hogy a 20-21. századi képzőművészetben a felhasznált szövegek többé nem az igazságközvetítés és a koherens jelentésszervez(őd)és megalapozói; felismerhetőségüknél fontosabb a dekonstruált megjelenítés, illetve a másféle képépítőelemekkel való egy szintre kerülés; azért is, mivel szerepeltetésük gyakran épp a korábbi kép–szöveg és szöveg–szöveg relációk hierarchikus szerkezetének felforgatását, esetleg azok meghaladását szolgálja. Ily módon a dekontextualizált és a műtárgyak összefüggésébe helyezve rekontextualizált irodalmi textusok is új minőségre tesznek szert, sokszor a populáris kultúrából, az elektronikus és digitális médiumokból származó közbeszédszerű tartalmakkal együtt, melyek retorikája és tropológiája mind jobban dominálja a kortárs kultúrát. A műtárgyak szöveghasználati módjainak tipologizálására a disszertáció nem tesz kísérletet; átfogó taxonómia felállítása helyett inkább egy flexibilis szempontrendszert vázol, amely kiindulópontul szolgálhat a képzőművészeti munkák textuális működésmódjainak leírásához.Tétel Szabadon hozzáférhető A késő modern médiakörnyezet jelenségei és értelmezésük médiaelméleti megalapozása(2023) Myat, Kornél; Oláh, Szabolcs; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Bölcsészettudományi Kar::Média- és Könyvtártudományi IntézetAbsztrakt Kulcsszavak: késő modern médiakörnyezet, médiaelmélet, közösségi média, késő modernitás, társadalmi cselekvés, közösségi együttműködés, problémamegoldási, együttműködő-közösségi médiaelmélet Doktori értekezésem a média területén az elmúlt két évtizedben bekövetkezett változásokat, elsősorban a web 2.0 technológiai kiteljesedésével a média közösségi fordulatához kapcsolódó jelenségeket vizsgálja a médiakutatás interdiszciplináris eszköztárát alkalmazva. A dolgozatot megalapozó kutatás a 2000-es évek első évtizedétől, az online közösségi média széles körű elterjedésétől ragadja meg a késő modernitás médiakörnyezetének sajátosságait, fókuszában a kooperatív és kompetitív stratégiák szerint megvalósuló kollaborációk vizsgálata áll. A technológia fejlődése által fűtött digitalizáció, a gyorsan bővülő internetpenetráció és a mobil eszközök térhódítása fokozatosan változtatták meg a médiumokat és a médiahasználat módját. A késő modernitás hibrid, közösségi jegyeket hordozó és a web 2.0 technológiájára épülő közösségi média platformjai a média gazdasági, társadalmi és kulturális szerepét, megítélését, pozícióját, elméleti megközelítését is átalakították. A változást a 2000-es évek első évtizedének közepétől a megosztás, a részvétel és a közösség fogalmaival írták le, de a kezdetektől jelen voltak, majd felerősödtek az újfajta összekapcsolódás veszélyeire figyelmeztető irányzatok. A dolgozatban részletesen bemutatom a médiakörnyezetet alkotó médiumokat, kirajzolom és azonosítom a médiakörnyezet alapvető attribútumait: ehhez a médiateoretikusok szövegeit kritikai metaelemzésnek vetem alá, de a médiakörnyezet alapkarakterének és jelenségeinek leírásához, valamint magyarázatához történeti perspektívát is érvényesítek. A szakirodalom metaelemzése és az esettanulmányok együttesen segítenek megérteni, hogyan jutunk el a 2000-es évek közösségi összekapcsolódást éltető forradalmi hevületétől a 2020-as évekre jellemző kiábrándult vagy távolságtartó médiakutatói attitűdhöz. Dolgozatom négy esettanulmányában a késő modern médiakörnyezetben lehetővé vált online közösségi együttműködések változatait mutatom be. A közösségi felkészülés és problémamegoldás eltérő megvalósulásait vizsgálom az online közösségi platformok színterein. Nem a típusképzés igényével tárom fel ezeket az eseteket: történeti és regionális eltéréseket is mutató közösségi aktivitásokról van szó, sokféleségük miatt azok az elméleti megfigyeléseim tesztelésére alkalmasak. Az esettanulmányokban a közösségi médiumok és az azok színterein egymással összekapcsolódó médiahasználók szerepét próbálom tetten érni, ezért a nyilvánosság (a színtér) megalkotására, a társadalmi problémák tematizálódására és a részvétel megvalósítására fókuszálok. Értekezésem a modern és posztmodern médiaelméleti megközelítések kritikai metaelemzését követően saját médiaelméleti kontribúcióval zárul. Az együttműködő-közösségi médiaelmélet keretet ad a késő modern médiakörnyezet online közösségi színtereinek pontosabb leírásához és komplexebb megértéséhez.Tétel Szabadon hozzáférhető Angst, Macht und Politik in ausgewählten Prosawerken von Marlene Streeruwitz(2023) Csorba, Anett; Horváth , Andrea; Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola; Debreceni Egyetem::Bölcsészettudományi Kar::Germanisztikai IntézetAbsztrakt Félelem, hatalom és politika Marlene Streeruwitz válogatott prózaműveiben A disszertáció célja, hogy betekintést nyújtson Marlene Streeruwitz korai irodalmának legfontosabb irodalomelméleti, feminista és politikai aspektusaiba. Míg az értekezés első felében a női írás elmélete (Écriture féminine) és a tudatfolyam technika bemutatása is fontos szerepet játszik, úgy az elméleti fejezetek elsősorban az írónő két legmeghatározóbb vitairataira fókuszálnak, egészen pontosan: Sein. Und Schein. Und Ersceinen. (1997) valamint Können. Mögen. Dürfen. Sollen. Wollen. Müssen. Lassen. (1998). Ezen szegmens célja, hogy átfogó képet alkosson Marlene Streeruwitz unortodox és lázadó írói stílusáról, melyet az írónő leginkább az (feminista) írásról alkotott elméleteiben és a világirodalom nagy narratíváival szemben támasztott kritikus gondolataiban fejez ki. Végül, de nem utolsó sorban célja az elméleti szegmensnek az is, hogy magyarázattal szolgáljon arra a kérdésre, hogy miért tért át Marlene Streeruwitz a színházról a feminista irodalomra. Az elemző fejezetek Marlene Streeruwitz három korai prózaművére fókuszálnak: Verführungen. 3. Folge Frauenjahre. (1996), Nachwelt. Ein Reisebericht. (1999) és Jessica, 30. Roman. Drei Kapitel. (2004). A regényelemzések három főaspektus mentén történnek: félelem, hatalom és politika. A konklúzív fejezet célja, hogy röviden összefoglalja az írónő korai alkotói szakaszára jellemző legfontosabb jellemzőket, az írásról, női irodalomról és patriarchizmusról alkotott kritikáit és elméleteit.