Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
Állandó link (URI) ehhez a gyűjteményhez
Bölcsészettudományi Doktori Tanács
Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola
(vezető: Dr. Bényei Tamás)
D47
tudományterület:
bölcsészettudományok
tudományág:
irodalom- és kultúratudományok
Doktori programok:
- Magyar irodalmi, modern filológiai és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Szirák Péter) - Angol és észak-amerikai irodalom- és kultúratudományi program
(programvezető: Dr. Rácz István)
Böngészés
legfrissebb feltöltések
- TételSzabadon hozzáférhetőAngst, Macht und Politik in ausgewählten Prosawerken von Marlene StreeruwitzAbsztrakt Félelem, hatalom és politika Marlene Streeruwitz válogatott prózaműveiben A disszertáció célja, hogy betekintést nyújtson Marlene Streeruwitz korai irodalmának legfontosabb irodalomelméleti, feminista és politikai aspektusaiba. Míg az értekezés első felében a női írás elmélete (Écriture féminine) és a tudatfolyam technika bemutatása is fontos szerepet játszik, úgy az elméleti fejezetek elsősorban az írónő két legmeghatározóbb vitairataira fókuszálnak, egészen pontosan: Sein. Und Schein. Und Ersceinen. (1997) valamint Können. Mögen. Dürfen. Sollen. Wollen. Müssen. Lassen. (1998). Ezen szegmens célja, hogy átfogó képet alkosson Marlene Streeruwitz unortodox és lázadó írói stílusáról, melyet az írónő leginkább az (feminista) írásról alkotott elméleteiben és a világirodalom nagy narratíváival szemben támasztott kritikus gondolataiban fejez ki. Végül, de nem utolsó sorban célja az elméleti szegmensnek az is, hogy magyarázattal szolgáljon arra a kérdésre, hogy miért tért át Marlene Streeruwitz a színházról a feminista irodalomra. Az elemző fejezetek Marlene Streeruwitz három korai prózaművére fókuszálnak: Verführungen. 3. Folge Frauenjahre. (1996), Nachwelt. Ein Reisebericht. (1999) és Jessica, 30. Roman. Drei Kapitel. (2004). A regényelemzések három főaspektus mentén történnek: félelem, hatalom és politika. A konklúzív fejezet célja, hogy röviden összefoglalja az írónő korai alkotói szakaszára jellemző legfontosabb jellemzőket, az írásról, női irodalomról és patriarchizmusról alkotott kritikáit és elméleteit.
- TételSzabadon hozzáférhetőAz író Polcz Alaine – Az önéletírások megalkotott női szubjektumaAbsztrakt Doktori értekezésemben az író Polcz Alaine-t vizsgálom: elhelyezem Polcz írói munkásságát a magyar irodalomban, majd szövegközeli elemzésekben elsősorban arra összpontosítok, hogyan konstruálódik Polcz Asszony a fronton; Egész lényeddel; Leányregény; Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című önéletírásaiban a női szubjektum. A választott művek olvasatába bevonom Polcz Éjjeli lámpa című esszékötetét, Befejezhetetlen – Könyv a szerelemről című művét, A bilincs a szabadság legyen – Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése 1948-1997 című levelezéskötetet, Polcz tanatológiai témájú szakmai írásait, illetve Polcz Alaine–Bitó László Az utolsó mérföld című könyvét. Dolgozatomban azt igyekszem bizonyítani, hogy Polcz írói életművének kutatása termékenyen járulhat hozzá a női szubjektumról szóló diskurzus bővítéséhez. Gender-szempontú elméleti vizsgálódásra törekszem, mindegyik elemző fejezetnél központi elem, állandó szempont a női szubjektum vizsgálata, mindeközben figyelembe veszem a maszkulinitás-kutatások eredményeit is. Emellett minden elemző fejezetnél bevonok az olvasásba olyan elméleti fogalmakat, irányzatokat, amelyek Polcz önéletírásainak tematikus sokféleségéhez igazodva közelebb visznek a szövegek teljesebb megértéséhez. Az író Polczot vizsgáló fejezetben arra a következtetésre jutok, hogy Polcz Alaine egyfajta köztes pozícióban áll a nyugatos írófeleségek és a kortárs alkotó-házaspárok között. Irodalomkritikai megítélése a szépirodalomként való olvasás irányába mozdult el, alkotásaira nem jellemző a lázadó feminista hang, egy olyan autonóm női szubjektum képződik meg műveiben, amely a patriarchális diskurzus keretein belül marad, de kérdésfelvetéseivel annak kereteit tágítja. Polcz írói munkásságát a Kaffka Margit-i hagyományhoz kapcsolom, a kortársak közül Szabó Magda, a jelenkori irodalomból Péterfy-Novák Éva életművével állítom párhuzamba. Életművét a magyar irodalomtörténeten belül az önéletrajzi ihletettségű, hangsúlyosan női tapasztalatokat megjelenítő, tabudöntő, személyes olvasásra ösztönző művek között helyezem el. Az Asszony a fronton című önéletírásban a női szubjektum a háború és a házasság elnyomó mechanizmusainak kontextusában konstruálódik. Az írás célja egyrészt egy többszörös trauma feldolgozása, a némaság megtörése; másrészt a történtekről való híradás, hiteles tanúságtétel. A szöveg egyik sajátossága abban a narratív technikában rejlik, amelynek hatására a mű képes visszatükrözni a traumatapasztalat feldolgozásával együtt járó belső küzdelmet és megőrizni az események idegenségét. A szöveg másik sajátossága az aposztrophé alakzatában rejlik, amely többféle funkcióval bír, és elhagyása a szöveg retorikai szintjén is jelzi az önéletrajzi elbeszélő hermetikus elzártságát, magányát, tapasztalatainak megoszthatatlanságát. Polcz írása több helyen is párhuzamot von a női sors és az állati sors között. A műben mind a háború, mind a házasság olyan traumatapasztalatként jelenik meg, amelyről sok esetben éppen az elhallgatás mond a legtöbbet. Az Egész lényeddel című írásban az önéletrajzi elbeszélőt férje elvesztése és saját halálának közelsége az önmagával való szembenézésre készteti. A szövegben a tárgyak, a terek és Mészöly művei egyaránt a múlt hordozóiként tételeződnek, az emlékidézés folyamatában a különböző idősíkok egymásra rétegződnek és egy új egységbe rendeződnek. A napló leghangsúlyosabban a gondoskodó, megbocsátó feleség alakját jeleníti meg. Azok a mozzanatok, amelyek nem illeszkednek az írás által megrajzolni kívánt képbe, csak a szöveg hasadásaiban, hiányaiban, elhallgatásaiban érhetőek tetten; azonban így is jól látszik, hogy a függés, függetlenség, alkotás, megbocsátás, bűntudat szétszálazhatatlanul összefonódik a házasság történetében. A naplóbejegyzések nem zárják ki az én narratívumainak folyamatos újraértését, az önéletrajzi elbeszélő vállalt szubjektivitása válik az énteremtés alapjává. A Leányregény című napló az utazás személyiséget dinamizáló hatása mellett láthatóvá teszi a lányregények manipulatív hatását, és a női szubjektum lehetőségeit a 70-es évek Romániájában. A hitelesség illúzióját megteremtő napló a női szubjektumot állandó változásban jeleníti meg. Az utazás során saját és idegen dinamikusan változó kategóriákként tételeződnek, az önéletrajzi elbeszélő kulturális mássága nem tűnik el, csak az integráció mértéke változik folyamatosan a különböző viszonyítási pontok váltakozásának megfelelően. Ha az önéletrajzi elbeszélő címadásának megfelelően a lányregények narratív sémái felől próbálunk a műhöz közelíteni, azt tapasztaljuk, hogy a szöveg folyton elkülönböződik az olvasó prekoncepcióra alapozott értelemadásától. A történet középpontjába állított két szereplő egymásnak ellentmondó vágyai arra hívják fel figyelmünket, hogy a szereplők folyamatosan átlépik az egymásnak feszülő narratívák határait, kijelentéseik csak folytonos perspektívaváltással értelmezhetőek. Az Ideje az öregségnek és Nem trappolok tovább című naplók az utolsó életszakasz affirmatív felfogása felé vezetnek. Az uralkodó biopolitikai paradigmát sok esetben megkérdőjelezve átformálják a késő modern társadalmak azon nézeteit, amelyek az öregséget a betegséggel, az egészségtudatos magatartás hiányával, a szépség elvesztésével, a nemi identitás megszűnésével azonosítják. Az önéletrajzi elbeszélő koncepciójában a caritas és agapé értelemben vett szeretet válik a szubjektum konstituáló alapjává; az alkotás, a másokért végzett munka az értelmes öregség lehetőségét teremti meg. A betegség súlyosbodásával együtt felerősödik az önéletrajzi elbeszélőben a testtől való elidegenedés érzete, az elfogadó magatartás kialakításában nagy szerepe van a (fekete) humornak, az öniróniának. Dolgozatom zárásában Singer Magdolna Partitúra – Utolsó beszélgetés Polcz Alaine-nel című interjúkötete alapján azt elemzem, hogyan alakul Polcz élettörténete sorssá. A Polcz-imázst vizsgálva számot vetek azzal, hol, milyen kérdések kapcsán kínálják fel az elemzett Polcz-szövegek a személyes olvasás lehetőségét.
- TételSzabadon hozzáférhetőNon-Conforming Women in Neoliberal Cities: Re-thinking Empowerment in Contemporary Diaspora Fiction and FilmAbstract The aim of this dissertation is to investigate the complex role space and movement play in the representation of South Asian diasporic communities in contemporary diaspora literature, the question of female empowerment in neoliberal Western cities, and the impact of trauma on female identities. I focus on the literary and the cinematic portrayal of South Asian people’s migration to the UK and the US after the Second World War. The literary narratives I explore include Jhumpa Lahiri’s The Namesake (2003), Monica Ali’s Brick Lane (2003), Jhumpa Lahiri’s “Mrs. Sen’s,” from her collection of short stories, Interpreter of Maladies (1999), Chitra Divakaruni’s The Mistress of Spices (1997), and Bharati Mukherjee’s Jasmine (1989). The cinematic narratives are the following: Gurinder Chadha’s Bend it like Beckham (2002) and Bhaji on the Beach (1994). In the selected narratives I explore how identities of the female characters are transformed and the agency that these diasporic women acquire in the neoliberal cities compared to what they been entitled to in their home countries. Western neoliberal cities offer refuge to the diasporic characters as these women become part of the market economy despite the obvious exploitation they experience. Diasporic characters use empowering strategies in the host nation, which I read as acts of subversion, following in the wake of Homi Bhabha. Nevertheless, Bhabha does not take gender into account, which is the main focus of my dissertation. Therefore, apart from relying on his notion of “mimicry,” which refers to copying yet challenging Western practices, I introduce the term parody to analyse acts of subversion female characters perform in order to challenge the norms imposed on them by the patriarchal traditions of their home countries. Furthermore, I rely on Bhabha’s concept of vernacular cosmopolitanism to analyse the disposition of the diasporic characters, as contrary to the popular notion of cosmopolitanism as an elite phenomenon these characters, too, leave their home countries to escape the patriarchal oppressions. The narratives I explore suggest that religion is the most significant aspect of the characters’ identities, which I have studied with the help of the analytical framework of intersectionality. Despite the intersectional differences, instances of solidarity abound in the narratives I have analysed, yet solidarity depends on the recognition of intersectional differences, otherwise it may turn into another form of oppression. Besides religion, marital status also becomes a significant aspect of intersectional differences. My analysis reveals that food and culinary arts express the main aspects of “homing desire,” the term I have borrowed from Avtar Brah. Food is not only a symbol of cultural ties, but, it also acts as a medium for female expression in the narratives. My analysis also reveals that native culinary practices may even become a safe channel to release emotional anguish for migrants who experienced traumatic events. The narratives analysed show that protagonists escape from both collective and individual traumas. The collective trauma can also become intergenerational. Finally, the narratives I have studied reveal that during displacement, female characters adopt four different attitudes, which, nevertheless, may intersect. Some of them attempt to find a balance between the traditions of their home countries and the host nation; they may refuse to integrate into the host culture; some characters reject their own cultural traditions due to traumatic experiences; and some may adopt a more playful and subversive attitude towards both cultures, which is characterised by mimicry and parody.
- TételSzabadon hozzáférhetőLo spazio urbano in Italia fra modernità e modernismoAbstract Nella mia tesi mi occupo della rappresentazione dello spazio urbano nei testi brevi di Giovanni Verga e di Luigi Pirandello, scritti fra 1880 e il 1936. Nell’analisi dei testi mi concentro sul modo in cui è rappresentato lo spazio e sulla valenza semantica della rappresentazione. La scelta dell’argomento nasce dall’esigenza di comprendere se la rappresentazione dello spazio urbano, nonostante il ritardo italiano nello sviluppo urbanistico e industriale rispetto agli altri paesi europei, sia rilevante in letteratura anche nel periodo fra modernità e modernismo e nei due autori italiani più importanti di questo periodo. Gli studi sullo spazio urbano nella letteratura italiana riguardano precipuamente il periodo dal secondo dopoguerra a oggi, quando il legame fra metropoli e narrazione letteraria diventa molto forte. Ho sentito quindi l’esigenza di approfondire questo aspetto, partendo dal presupposto che nei testi dei due autori è comunque presente la città e che questa città non assomiglia più alla città di tipo manzoniano, ma assume già i tratti della città moderna, segnata dalla presenza dell’industria e dai cambiamenti sociali e urbanistici del secondo Ottocento. Il mio metodo è di tipo storico letterario, poiché guarda molto alla contestualizzazione degli autori nella loro epoca e dei testi nell’opera dell’autore. Tuttavia ho tratto importantissimi e decisivi spunti metodologici dagli studi sullo spazio e dalla recente geocritica. Nell’introduzione della tesi provo a ragionare criticamente sugli spunti teorici offerti da diversi studiosi che hanno ragionato sullo spazio, tenendo presente che è possibile sostenere che non esiste un metodo di analisi dello spazio semplice e facilmente ripetibile come per il tempo. Nel capitolo II delineo specificatamente lo sviluppo urbano di Milano e di Roma nel periodo in cui i due autori vissero nelle città, per comprendere quali siano stati i cambiamenti urbanistici più evidenti. Nel capitolo III chiarisco il rapporto fra Verga e Milano. Espongo, quindi, le modalità del suo passaggio al verismo e del suo approccio alla scrittura di novelle, il cui incremento nel quadro della produzione italiana è legato all’editoria milanese. Il focus del capitolo è l’analisi delle novelle della raccolta Per le vie ambientata a Milano. Dall’analisi del macrotesto individuo una struttura per cerchi concentrici nell’organizzazione interna delle novelle, che richiama la mappa circolare di Milano. Dall’analisi dei singoli testi evidenzio una serie di oggetti che spazializzano la modernità urbana: carri da trasporto, treni, scarpe, mani, finestre, lettere e, soprattutto, i corpi dei personaggi. Ognuno di questi oggetti ha una forte valenza semantica in relazione allo spazio urbano, al personaggio e alla storia narrata. Interpreto anche la funzione dei molti toponimi all’interno della raccolta. Il capitolo IV crea un raccordo fra Verga e Pirandello, mostrando il passaggio al realismo modernista, nel quale la novella si riconferma un genere forte. Delineo, inoltre, il rapporto che Pirandello instaura con Verga, la cui opera è presa a modello per la struttura narrativa e per l’assenza di retorica, con una chiara contrapposizione al dannunzianesimo. Nel capitolo V tratto di Pirandello, del suo rapporto con Roma, sua città d’elezione, dello sviluppo della sua poetica dell’umorismo, della scelta del genere narrativo breve di cui l’autore fu maestro. Seleziono quindi fra le duecentocinquantadue novelle pirandelliane quelle ambientate a Roma e fra queste seleziono una scelta di novelle dividendole in quattro gruppi, in base alla funzione della città nella narrazione. Il caos domina le storie e la frammentazione dello spazio, tipicamente novecentesca, si esprime attraverso la rappresentazione di singole parti della città che sono sineddoche dell’intera città. Anche Pirandello utilizza oggetti che spazializzano la città, il palazzo, la finestra, il Tevere, il ponte. Lo spazio urbano in Pirandello contribuisce notevolmente a segnare la psicologia e le azioni dei personaggi. Anche per Pirandello interpreto l’ampio uso dei toponimi. Nelle conclusioni espongo sinteticamente il risultato delle analisi svolte e dell’interpretazione spaziale dei testi presi in considerazione, mettendo in evidenza le differenze. La novità del mio lavoro consiste in primo luogo nell’aver combinato il metodo spaziale con l’impostazione storico-letteraria al fine di analizzare i testi rispettandone la specificità e con un metodo più completo possibile rispetto al tema scelto. La tesi, inoltre, approfondisce l’argomento dello spazio per un periodo in cui è stato poco indagato, individuando come i fattori urbanistici, storici, culturali, psicologici e la poetica dei due autori combinati con la loro personale esperienza urbana segnino anche attraverso il loro spazio di rappresentazione della città il passaggio da un’epoca all’altra.
- TételSzabadon hozzáférhetőA peremlét zátonyánAbsztrakt A peremlét zátonyán – Az idegenség dinamikája Szilágyi István regényeiben című doktori értekezésemben a huszadik század és kortárs magyar irodalom jelentős alkotójának regényírói életművét tekintem át, egy, a szakirodalomban eddig kevéssé vizsgált szempontot, az idegenség dinamikáját középpontba állítva. A disszertáció Szilágyi István regényírói életművére koncentrál elsősorban. Az elemzések azt kívánják bizonyítani, hogy a regényekben szemléletformáló, szerkezeti kérdéseket is felvető, visszatérően fontos szerepe van az idegenség dinamikájának. Ennek alátámasztására külön-külön fejezetben, kronologikus sorrendet követve elemzem az öt eddig megjelent regényt (Üllő, dobszó, harang; Kő hull apadó kútba; Agancsbozót; Hollóidő; Messze túl a láthatáron). A kritikailag meglehetősen alulértékelt, már-már elfeledettnek nevezhető első regény, az Üllő, dobszó, harang kapcsán amellett érvelek, hogy az elbeszélés kísérleti jellege, a többféle elbeszélői szint, az időkezelés és az alakok egymáshoz való viszonya miatt – bár kétségtelenül mutat rokonságot a Kő hull apadó kútba című regénnyel – nem első vázlatként (ahogyan például Mester Béla teszi), hanem önálló alkotásként olvasható, értékelhető a regény. Erre pedig az idegenség-tapasztalatok feltárása csak ráerősít. Az irodalmi alakok egymáshoz való viszonyának feltérképezése (például Gencsi Anna és Vura Feri, Béla pap, Őnyey Gábor, Tárnok Teri között kirajzolódó viszonyrendszer) arra enged következtetni, hogy a Gidrányba költöző tanítónő az itt töltött nem túl hosszú idő alatt nemhogy nem vált ittenivé, de végig konokul megőrizte idegenségét. A jövevény, a katonaszökevény megjelenése kapcsán azzal érvelhetünk, hogy két egymás és környezete számára egyaránt idegen ember közeledése figyelhető meg: mindkét kiemelt szereplő, Gencsi Anna és Karatna István is menekül saját múltja elől, menedéket – még ha a férfi Anna számára potenciális veszélyforrást jelent is – egymás közelében találnak. A regényszituáció tehát a következő: az idegen nő fogadja be az idegen férfit átmenetinek tekinthető otthonába a háború vége felé. Szilágyi legismertebb regényében, a Kő hull apadó kútba címűben Jajdon a rend és az értékek konzerválójaként jelenik meg. Így ez a helyszín az idő körkörösségének, szakadatlan körfogásának képzetét közvetíti az olvasó felé. A múlt állandó jelleggel jelen van a mostban, ahogy a jelen idő sem szabadulhat ki a múlt árnyékából, a múltban megtörtént események fogságából. Aki ennek ellenére megkísérli a kitörést, azt a szigorú rend ellehetetleníti vagy nevetségessé teszi. Ez a világ a regény elbeszélt jelenében már megérett a pusztulásra, Szendy Ilka tekintélyesnek tartott családi öröksége lassan darabokra is hullik. Értelmezésemben azt hangsúlyozom, hogy Szilágyi István az időt térbeliesíti, a teret pedig időben megtörténő folyamattá alakítja át egyszerre. Ez a kiasztikus szerkezetű tropologikus mozgás az, ami az idegenség-tapasztalatokat is felismerhetővé teszi. A folytonos bizonytalanságban-lét gondolatkísérleteként értelmezem az Agancsbozót egyszerre abszurdnak és nagyon is reálisnak ható világát. A kiemelt szereplő, a „potenciális vándor”, Deres egy olyan idegen, különös helyen, sziklahámorban találja magát – múltja, hétköznapi élete elől menekülve –, melyben lehetősége nyílik a mesterség és művészet összekapcsolására, ezzel együtt pedig eddigi identitásának leépítésére és újbóli összerakására. A munka nem a hasznosság elvét követi: eredménye rendszerint olyan tökéletességre törekvő kard-másolat, amely raktárban végzi. Eredeti rendeltetésüknek megfelelően soha nem használják az elkészült eszközöket. Viszont felbukkan a regényben a kamera-motívum, a filmes utalások és értelmezések által feltárul a keretfikció, mely arra utal: valaki távolról megfigyeli a barlanghámorban dolgozó férfiakat. A regény megköltött világa a valóság és illúzió közötti térben terül el: a valóságot egyrészt illuzórikussá igyekszik tenni, másrészt pedig az illúziót valószerűvé. A barbárnak nevezett törökök színrelépésével, illetve ezzel szorosan összekapcsolva, saját és idegen dinamikájával foglalkozik a Hollóidőt középpontba állító értelmezés. Regény és történelem, fikció és tény egymáshoz való viszonyának körvonalazása után a Lovat és papot egy krónikáért című első rész kapcsán az elbeszélés rétegzettségével, a regényben felbukkanó, identitásformáló, önfeltárást erősítő írásfolyamattal, az időközben alkotóvá váló, „megbízhatatlan” főszereplőnek, a deáknak a szereplehetőségeivel, múltjával és a múltból felidézett történetek, históriás mesék „hihetőségével” foglalkozom. A Revekről menekülni kényszerülő ifjak, „a történelem árvái” a második részben (Csontkorsók) saját idegenségükkel szembesülnek – ez a tapasztalat pedig nézőpontváltáshoz és elbeszélői pozícióhoz kötött. A fiakat Bajnaköves várában állandó provokáció éri. A történelmi léttapasztalat pedig átvezet az új regény, a Messze túl a láthatáron világába. Tompay Wajtha Mátyás II. Rákóczi Ferenc bizalmasaként, szekretáriusaként éli meg a szabadságharc, a kuruc „zajdulás” bukását. Rákóczi felkérésére elkezdi írni emlékiratait, de sorsát egy tragédia árnyékolja be: feleségét elcsalták, az úton baleset érte, leszakadt a szán alatt a jég. Felesége elcsalásának és halálának titka egészen a regény végéig fogságban tartja. A tragédia után Tompay „tovaidegenül” környezetétől, otthonától az első részben. A regény második része jó harminc évvel később veszi fel a történet fonalát, amikor is Tompay már Tipród vármegye főbírájaként ítél az elé kerülő ügyekben. Életét titok és idegenség veszi körül, a párbeszédekben pedig feltárulnak a korát is megelőző „elmekonstrukciók”.