A disszertáció Shoshana Felman, Barbara Johnson és Cathy Caruth teoretikus szövegeit elemzi részletesen, amelyeknek tézisem szerint az a célja, hogy a Paul de Man-féle retorikai dekonstrukciót egyéb, a kortárs elméletben kiemelkedő fontosságú diszkurzusokkal vegyítse, úgymint a pszichoanalízis, a feminizmus, a traumaelmélet, vagy a jogelmélet. Szövegeiken keresztül ezek a szerzők tehát egy dialógust próbálnak létrehozni különböző elméleti pozíciók között, még akkor is, ha egyes esetekben az elméletek közötti különbözőségek áthidalhatatlannak látszanak is. Felman írásaiban az áttétel válik az olvasás mestertrópusává, tanúságot téve a szövegek retorikai mechanizmusairól, és strukturálva az irodalomról szóló kritikai narratívák olvasatait. Később a mimikri válik szövegeiben a patriarchális szövegek kritikus olvasásának kulcsfontosságú stratégiájává, ám ez helyenként azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy Felman a nőiségnek sajátítja ki a szövegek retorikai ambivalenciáit. Johnsonnál az aposztrofé, a megszólítás trópusa válik egy olyan vezérfonallá, amely mentén elképzelhető a retorika, a politika, a feminizmus, a dekonstrukció, vagy a jogelmélet dialógusa, míg Caruth és Felman tanulmányai e retorikai alakzat etikával való implicit kapcsolatát bontják ki. Kettejük szövegeiből kitűnik, hogy a trauma tanúságtételeként értett irodalom koncepciója hogyan illeszthető be egy történeti és jogi kontextusba, amely eredetileg a szimbolikus, vagy a nagyon is valós erőszak által okozott sebeket kívánja orvosolni, lehetőséget adva a trauma repetitív temporalitásából való szabadulásra és gyógyulásra. Ám az igazságszolgáltatás nem mindig képes ezt a funkcióját betölteni, így az irodalomra hárul az a feladat, hogy a jogi diszkurzus szupplementumaként „igazságot szolgáltasson.” Az irodalmiság rendkívül fontos szerepet tölt be a disszertációban szereplő tudósok szövegeiben, a dolgozat pedig arra is rámutat, hogy az irodalmi szövegek hogyan képesek megváltoztatni az univerzális dekonstrukciós fogalmakat a saját történeti nézőpontjuk segítségével. Úgy gondolom tehát, hogy e különböző szövegek mindegyike képes láttatni egyes dekonstruktív alapfogalmak történeti-ideológiai determináltságát is. A dolgozat ennek demonstrálására főként a XIX. századi amerikai irodalomból származó szövegeket választ: Edgar Allan Poe „A tömeg embere” című novellája világít rá a dekonstrukció és a pszichoanalízis párbeszédére; a dekonstrukció és a feminizmus kapcsolatát boncolgató fejezet Poe „legköltőibb témáját” is érinti; a dekonstrukció és trauma fejezet Ralph Waldo Emerson fia halálát feldolgozó szövegeit, valamint Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsálemének Tancred és Clorinda történetét olvassa; végül Herman Melville „Bartleby, a tollnok” című szövegét kapcsolja szervesen a dekonstrukció és a jog dialógusának elemzéséhez. The dissertation analyses the theoretical texts of Shoshana Felman, Barbara Johnson and Cathy Caruth, which are driven by the aim of inflecting Paul de Man’s rhetorical deconstruction with other trends in contemporary literary theory: psychoanalysis, feminism, trauma-, or legal studies. My thesis is that through certain crucial notions, Felman, Johnson and Caruth are trying to create a dialogue between different theoretical positions that, as Johnson suggests, “remain skeptical of each other.” Transference becomes a mastertrope of reading in Felman’s books, which testifies to the rhetorical mechanisms of the text as well as to the various misreadings of criticism. Mimicry emerges in her oeuvre as a strategy of interrogating patriarchal texts, but which nevertheless runs the risk of appropriating rhetorical ambiguities in a text for the feminine. In Johnson’s texts, apostrophe, the rhetorical figure of address, becomes a nodal point around which rhetoric, politics, law, deconstruction, feminism and legal studies can converge, while Caruth and Felman reconceptualizes this figure as an address to and a call from the other that enacts the advent of the ethical. Felman and Caruth’s notion of literature as a testimony to trauma inserts the literary into a historical and a legal framework, which is conceptualized as a suturing of the wounds of symbolic or real violence, giving hope for recuperation and healing in contrast to the repetitive temporality of trauma. Yet the law sometimes fails to fulfill this role, and it becomes the burden of literature to become a supplement to what the law was not able to recognize and resolve properly. Recognizing the importance of the “literary” in these debates, the thesis also reads literary texts in conjunction with the theories, to show how literature can transform deconstructive concepts by juxtaposing their historical testimony to the universalizing tendency of theory. I believe that all of these texts, with all their different subject matters can help us perceive the historical-ideological contexts of key deconstructive notions as well. With some exceptions, these texts come from 19th-century American literature: Edgar Allan Poe’s “The Man of the Crowd” comments on the encounter between deconstruction and psychoanalysis; the chapter about deconstruction and feminism also examines Poe’s treatment of “the most poetical topic”; two pieces illuminates the encounter between deconstruction and trauma studies: Ralph Waldo Emerson’s texts about the death of his son, Waldo, and the parable of Tancred and Clorinda from Torquato Tasso’s Jerusalem Delivered; while Herman Melville’s “Bartleby the Scrivener” sheds further light on the encounter between deconstruction and legal discourse.