Munkám során makrociklusos gyűrűben piridint tartalmazó ligandumok Mn(II)-ionnal kialakuló komplexeinek, valamint a nyíltláncú CDTA ligandum Mn(II)-komplexének egyensúlyi, kinetikai és relaxációs sajátságait tanulmányoztam. Ezek a vizsgálatok alapkutatási jelleggel zajlottak, olyan Mn(II)-ion tartalmú komplexek előállítása céljából, amelyeket kontrasztanyagként lehetne alkalmazni az MRI vizsgálatok során. A Mn(II)-ion endogén jellegéből adódóan alkalmasabb lenne az orvosdiagnosztikai felhasználásra, mivel a komplex esetleges disszociációját követően nem kellene számolni súlyos toxikus hatással. Eredményeinkből megállapítható, hogy az általunk vizsgált piklén, biszpiklén és piklén-amin ligandumok Mn(II)-komplexeinek stabilitási állandója nem elegendően nagy ahhoz, hogy a komplex képződés 100%-ban végbemenjen fiziológiás pH-n. Az is megállapítható továbbá, hogy a piklén és biszpiklén ligandumok esetében a komplex képződése még magasabb pH-értékeknél sem játszódik le teljesen, ami a biszpiklén esetén a legszembetűnőbb, ahol 1:1 fém-ligandum aránynál a Mn(II)-ion 25%-a a komplexképződés befejeződése után is aquakomplex formában van jelen, a stabilis MnL2-komplexek jelenléte miatt. Megvizsgáltuk a [Mn(piklén-amin)]2+-komplex kinetikai inertségét is, ahol arra az eredményre jutottunk, hogy a komplex disszociációjának felezési ideje (t1/2) mindösszesen 1,8 perc fiziológiás pH-n, ami túl rövid idő az in vivo alkalmazáshoz, valamint relaxivitásának értéke is alacsony a gyakorlati alkalmazáshoz. Az általunk vizsgált makrociklusban piridint tartalmazó ligandumok Mn(II)-komplexeinek redoxi stabilitásáról általánosan elmondható, hogy a Mn(II)-ion még komplex formájában is könnyen oxidálódik Mn(III), esetleg Mn(IV)-ionná a levegő oxigénjének hatására. A [Mn(CDTA)]2–-komplex vizsgálatából egyértelműen kiderült, hogy egyenlőre ez az egyetlen olyan Mn(II)-komplex, amely megfelelő termodinamikai stabilitással, kinetikai inertséggel és elegendően nagy relaxivitással rendelkezik ahhoz, hogy orvosdiagnosztikai célokra alkalmazható legyen anélkül, hogy a komplex teljes disszociációjával számolnunk kellene, mint a [Mn(DPDP)]4–-komplex esetében. Kiszámítottuk, hogy a komplex in vivo alkalmazása során, fiziológiás pH-n, a szervezetbe juttatott mennyiség körülbelül 11%-a disszociálna a kiürülés felezési idejének 6–7-szeresét figyelembe véve.