Ljudmila Ulickaja a kortárs irodalom jelentős alakja, akinek írásairól rengeteg elemzést, véleményt olvashatunk, melyek azonban olykor igen felületesen közelítenek műveihez, téves ítéletet hozva azokról. Írásai első pillantásra az orosz realista hagyomány követőinek tűnhetnek, de a számos kulturális és intertextuális utalás, mely az első olvasat számára sokszor rejtve marad, felhívja a figyelmet elbeszéléseinek rétegzettségére, a hagyomány termékeny, de feltétlenül újító és posztmodern továbbvitelére. Az irodalmi Ezüst-kor, a szimbolizmus akárcsak kortársaira, rá is nagy hatást gyakoroltak, gyökerei az orosz kultúra és bölcselet legmélyebb területeire nyúlnak vissza. Az emberi testhez és lélekhez antropológiai pontossággal közelít, s szereplői történeteihez megkapó érzékenységgel az orosz történelmi időkből valamint saját tapasztalataiból, emlékeiből szövi a nagyon is valóságos hátteret. „Meséi” megalkotásának fontos összetevője az emlékezet, mely a népek, vallások és az egyes ember életének is nélkülözhetetlen alapeleme, s mely már a világ kezdete óta foglalkoztatja a filozófusokat, költőket és a művészeket is. Mint orosz írót vizsgálva nem hagyhatók figyelmen kívül az Oroszországban lezajlott olyan eszmei irányzatok sem, melyek az ország magáról alkotott és az európai államok felé kommunikált képét nagyban meghatározták (lsd. Oroszország-Anyácska képzete), s melyek az orosz nép alapvető jellemzőit feminin tulajdonságokkal összekapcsolva, jelentős hatással bírtak az orosz ember s még inkább az orosz nő, mint jelenség definiálására.