ABSZTRAKT

Doktori disszertációmban Krúdy Gyula prózapoétikájának önreflexív alakzatait vizsgáltam. A Krúdy-próza hangsúlyos önreflexivitását felismerve a dolgozatban a médiumok olyan találkozási pontjait kerestem, amelyek az értelem teremtésének kitüntetett helyei, és ezzel összetartozóan értelmező közegük materialitását is felmutatják. A legfontosabb vizsgált problémák tehát az élőbeszéd és az írás médiuma közötti kapcsolatok, a látás, emlékezés és nyelv összefüggései, továbbá a nyelv öntükröző struktúrái. A disszertáció hét fejezetet tartalmaz. Az első fejezet az élőbeszéd értelemteremtő szerepére fókuszál. A filozófiai hermeneutika dialógus-fogalma nyomán az értelemteremtés mélységesen nyelvi eseményét vizsgáltam. Ebben a szellemben az élőbeszéd jelenléte nem pusztán az élőbeszédhez hasonlító nyelvi modorként, hanem az értelemteremtés lehetőségének mutatkozott. A második fejezetben a Krúdy prózájában érvényesülő múlttapasztalatot vizsgáltam. Az időbeli távolság értelmezésére a hagyomány fogalmát kettős értelemben lehetett kimutatni. A hagyomány egyrészt a múlt, a kollektív emlékezetben fennmaradt eseményeinek felidézéseként jelenik meg a Krúdy-szövegekben. Ez a tradícióhasználat azonban a hermeneutikai értelemben vett hagyomány fogalmával játszik össze, amely utóbbi a múlthoz való értelmezői viszonyt hangsúlyozza. Krúdy „történelmi” vagy még inkább szóbeli, peremhagyományokat felidéző regényeiben a hagyomány ezen kétféle játékát figyelhetjük meg. A harmadik fejezet az emlékezés szerepét vizsgálja a Krúdy-életműben. A múlthoz való viszony szoros kapcsolatban mutatkozott az emlékezés medialitásával. Az emlékezést olyan teremtő és öntükröző közegként vizsgáltam, amely a 19. századnak hol nosztalgikus, hol ironikus képeit hozza létre. A vizualitás jelenléte hasonlóan fontos szerepűnek tűnt fel. A látás médiumát a nyelvi képpel való összefüggésében tárgyaltam, kreatív értelemtörténési potenciálként. Az értelemteremtés eseménye azonban a nyelvnek olyan végtelenített, öntükröző struktúráiban is kimutatható volt, mint a hasonmás (doppelgänger), a metalepszis és a mise en abyme. A hasonmást vagy doppelgängert nemcsak a szereplők esetében, hanem a narráció kettősségeire is kiterjesztettem. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szereplők hasonmásszerűsége – mint egymás variáció – a történetetek végtelenítettségével jár együtt. Mindez azt demonstrálta, miszerint a mediális idegen nem csupán a nyelvtől idegen más közegekben testesül, hanem már a nyelvben magában is megvan ez az idegen, másik-pozíció. Az olyan megkettőződő alakzatok, mint az alteregó, a metalepszis vagy a mise en abyme a nyelvnek eredet nélküli elkülönböződő mélységével fokozottan szembesítik az értelmezőt.

Összegezve tehát: a vizsgálatba vont problematika mindegyike a médiumok találkozásainak elkülönböződő, ugyanakkor nyelvteremtő lehetőségeit aknázta ki. Egy olyan átfogó köztesség-tapasztalatot igyekeztem megragadni a Krúdy-prózában, amelyben az értelmezés hajtóerejének a másság, az idegenség, az értelmezhetetlen mozzanat mutatkozik.

ABSTRACT This doctoral dissertation explores aspects of self-reflexion in the oeuvre of a prominent Hungarian writer, Gyula Krúdy (1878-1933). The most significant problems addressed in the study are the relationship between live speech and the medium of writing, between visuality and language, between remembrance and language, as well as several dual structures of texts. The dissertation consists of seven chapters. In the first chapter, I focus on the presence and the role of live speech and its meaning-making processes in Krúdy's works. Following theories of hermeneutics, I utilize the term of dialogue in my literary analyses. Gadamer describes the idea of dialogue as an action of generating meaning, as a major function of language. Therefore, I study the presence of live speech not only in its stylistic function, in the diction, but also in its virtuality, as a process of creation. In the second chapter, I study the role of the past in Krúdy's works, the problems connected to temporal distance and Krúdy's concept of tradition, which I recognize with a double meaning in Krúdy’s prose. On the one hand, tradition in Krúdy means an evocation of the national past. On the other hand, and according to the hermeneutical concept of tradition, tradition is a way of relating to the past. In Krúdy’s historical novels, we can recognize an interactive play with both of these concepts of tradition. In the third chapter, I analyse the role of remembrance in Krúdy's oeuvre. As is frequent in Krúdy’s recent reception, this examination lays emphasis on the function of memory. However, my examinations proceeds beyond this level to examine literary memory in the sense of mediation. I approach memory as a linguistic phenomenon and introduce its role in the creative and self-reflective fiction, along with the nostalgic and ironic reflections on the past 19th century. Visuality is of great significance in Krúdy’s prose. Visual phenomena allow for the ’language-generator effect’, through the use of rhetorical figures. The concept of the ”occurence of meaning” is manifested in centreless, iterative structures, such as Doppelgängers. The double or Doppelgänger, which I examin in the last chapter, appears not only on the character's narrative level, but the narration itself is based on duality. The duality of the characters – when each of them is a variation of a type – results in the duality of stories. These self-reflective, dual structures manifest themselves in the event of reading.