Szakdolgozatom bevezetőjében arra vállalkoztam, hogy követem Hermész útját, mint leendő szociális munkás, amely út már most látom nem lesz egyszerű. De pont ez, ami motivált talán már akkor is mikor ezt a szakirányt választottam, a szakma minden nehézségével és szépségével együtt. Ugyan a témám hipotézise beigazolódott, de ettől függetlenül külön-külön is fontosnak tartom, hogy foglalkozzak, mind az önismerettel, mely lényeges lesz a szociális munka meggyőződéses hivatásszerű űzése során, és nem utolsó sorban szociális munkásokat érintő egyik legnagyobb szakmai veszély a kiégés elkerülése vagy kezelése szempontjából is. A mai magyar társadalmunk talán valamennyi rétegére érvényes ez. Ennél fogva – figyelembe véve a most meglévő, és kialakuló társadalomszerkezetét – magának a szociális munkának a megkerülhetetlen jelentőségét érzem, mind a szűkebb, mind a tágabb környezetemben. Tudom és érzem, hogy mint minden társadalomtudományi szakma így a választott szakmám is együtt változik, fejlődik a társadalommal és éppolyan érzékeny, mint az azok szereplői, minden rezdülésére – ha jól működik – azonnal válaszol. Elhivatásomnak érzem továbbá, hogy én is válaszoljak mind azoknak az embereknek, akikkel majd foglalkozok legyen az kliens, barát vagy kolléga.