Egyetemi szakdolgozatomban egy sajátos, a magyar politikai életre jellemző állításszerű jelzői szókapcsolat, a „keresztény Magyarország” valóságtartalmát illetve az ehhez kapcsolódó jogállami viszonyulás tőlem helyesnek vélt módját igyekeztem körüljárni. A dolgozat első részében megkíséreltem meghatározni azokat a kultúrtörténeti tényeket, amelyek nézetem szerint e szókapcsolat, illetve állítás valóságra való referenciájával ellentétesen hatva alakították szűkebb hazánk, Magyarország és tágabb értelemben vett otthonunk, Európa illetve az ún. nyugati kultúra a jogállami semlegesség követelményével és az ebből következő jogi liberalizmussal kapcsolatos nézeteit. Ezeket igyekeztem több oldalról megközelítve föltárni, ismertetni és ezáltal megalapozni a dolgozat következő részeit. A disszertáció második, középső részében szociostatisztikai tényeket és méréseket segítségül hívva igyekeztem bebizonyítani, hogy a „keresztény Magyarország” kétszavas állítása nem más, mint az egyik politikai oldal eszménye, tulajdonképpeni politikai cél. Olyan eszmény, amely a társadalmi valóságot illetve a társadalom tagjainak a vallással kapcsolatos attitűdjét vizsgálva sem a ma Magyarországán, sem előre láthatóan a jövő Magyarországán nem fog létrejönni, hiszen a gyakorlatban már ma sem létezik, a fiatal generációra vonatkozóan pedig aligha valószínű, hogy a közeljövőben létrejöhet, ugyanakkor egyfajta, valószínűleg a két világháború közti időszakot megcélzó hagyományra építő retorikai elemként folyamatosan része mindennapi közéletünknek. Ezen vég nélkül sulykolt kétszavas állítást így éppen az olyan tradíciókra és szabályokra alapozó hivatások, mint a jogászság is elfogadni látszik mint társadalmi tényt, s ez gyanúm szerint a magyar bíróságok ítélkezési gyakorlatán is meglátszik. Végül, dolgozatom lezárásaképpen négy olyan, a közelmúltbeli magyar judikatúrából vett jogesetet elemeztem, amelyekben véleményem szerint előfeltevésemnek megfelelően a keresztény egyházakkal szembeni, a jogegyenlőség és a jogállami semlegesség elvével összeférhetetlen pozitív attitűdöt láttam a többnyire a teljes magyar fellebbviteli rendszer valamennyi szintjére, s így közvetve, talán az ítélkező bírák többségének világnézetére vonatkozóan is érvényesülni mind a büntetőjogi, mind pedig a polgári jogi gyakorlat terén. Ez a véleményem szerint hibás attitűd pedig aligha lehet csupán véletlen.