A Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalapításával, majd az első újkori olimpia megrendezésével Pierre de Coubertin báró olyan rendezvény-sorozatot ültetett át a 20. századba, ami az ókori görögök esetében még mélyen szakrális esemény volt, nem csupán az egyéni teljesítmények, de egyben a kultúra, a művészet, az építészet, és a görög istenek ünnepe . Kialakult a testvériség és nemzetek közötti béke légkörében folytatott barátságos küzdelem olimpiai eszménye, illetve az a feltételezés, hogy a sport, a fair-play, a test-test elleni nemes küzdelem, békét tud teremteni akár egymással szembenálló városállamok, nemzetek, etnikai közösségek között is. Habár ez az elképzelt békeeszmény az ókorban sem tudott maradéktalanul megvalósulni, mégis Coubertin báró olimpiai ideálja szerint, az egész világra kiterjedő olimpiai mozgalom képes lehet előhozni időről időre az egyetértést, és a nemzetek közötti küzdelemben a játék örömét. Az olimpiai mozgalom célkitűzéseiben igyekezett megfogalmazni azt az irányvonalat, mely a világ békéjének megteremtése irányába hat, és ehhez a sport eszközrendszerének a felhasználását jelölte ki. A 20. század embere azonban nem tudott élni ezzel a lehetőséggel, annál is inkább, hiszen a nemes célkitűzések egy viharos történelmi korszak előestéjén születtek meg, melynek háborús, társadalmi, ideológiai, gazdasági és politikai konfliktusai a lefektetett coubertini elvek megvalósulásának több ízben gátat szabtak . A 20. században napvilágra kerültek olyan, nagy jelentőséggel bíró, új, mindezidáig ismeretlen ideológiai áramlatok a világon, melyek alapvetően meghatározták az évezred végének politikai folyamatait. A különböző országok, nemzetek gazdasági, politikai, kulturális, ideológiai és elvi érdekeiket figyelembe véve helyezkedtek el a világ politikai-palettáján, szépen körvonalazódó eszmeáramlatok mentén. A második világégés után az Egyesült Államok és a Szovjetunió kiemelkedő erőre tett szert, és mintegy fél évszázadon keresztül, „egy bipoláris, amerikai-szovjet rivalizálásra, döntően konfrontációra épülő világrend határozta meg a főbb nemzetközi politikai folyamatokat” . Ebben az erőfitogtatástól terhes, folyamatos szovjet-amerikai konfrontációra épülő, háborúkkal, a technikai fejlődés révén újabb és újabb pusztító fegyverekkel fenyegetett világban mégis létezett két olyan terület, mely a katalizátor szerepet próbálta magára vállalni, hiszen ha két ország kapcsolatai politikai téren elhidegülnek a kultúra és a sportdiplomácia szerepe felértékelődik, azáltal, hogy „a sport átlépi a határokat és megkísérli összefogni a nemzetek közösségét” . A sporttal kapcsolatosan évszázadokon keresztül hangoztatták azt, hogy mindenféle politikai behatástól mentesnek kell lennie, azonban sajnos a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a politika soha sem volt elválasztható a sporttól. A sport „számos esetben a diplomáciai és politikai célok megvalósításának elsődleges eszköze lett, sőt gyakran egy szélesebb politikai stratégia elemévé is vált” .